Kerekasztal a menekültekkel szembeni idegenellenességről

2013-03-22 BUDAPEST, 2013. március 22. (UNHCR) – Milyen mértékű ma Magyarországon a bevándorlókkal és a menekültekkel szembeni idegenellenesség? És mit lehet tenni ellene? Erről szólt március 21-én, A faji megkülönböztetés elleni küzdelem világnapján az a kerekasztal beszélgetés, amelyet az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szervezett az ELTE Társadalomtudományi Kara „Ha érteni […]

2013-03-22

BUDAPEST, 2013. március 22. (UNHCR) – Milyen mértékű ma Magyarországon a bevándorlókkal és a menekültekkel szembeni idegenellenesség? És mit lehet tenni ellene? Erről szólt március 21-én, A faji megkülönböztetés elleni küzdelem világnapján az a kerekasztal beszélgetés, amelyet az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szervezett az ELTE Társadalomtudományi Kara „Ha érteni akarod a világot” című dokumentumfilm fesztiválja keretében. Mint kiderült, a helyzet rossz, sőt romlik – mégsem reménytelen.

Miért nem szereti a magyarok nagy része a kínai és a vietnami bevándorlókat? A felmérések szerint elsősorban azért nem, mert attól tartanak, hogy miattuk veszítik el a munkahelyüket. Lenyomják a kiskereskedelmi árakat, és ezzel ellehetetlenítik mások vállalkozásait – fejtette ki Simonovits Bori, a Tárki Társadalomkutató Intézet kutatója a kerekasztal-beszélgetésen.

A gazdasági helyzet romlása feltehetően szerepet játszik abban, hogy a magyarok a hazánkba érkező menedékkérőkkel szemben is egyre elutasítóbbak. Amikor a kutatók azt kérdezik tőlük, vajon az országnak minden menedékkérőt be kell-e fogadnia; esetleg van akit igen, de van, akit nem; netán senkit, egyre többen választják az utóbbi válaszlehetőséget. „Ők a nyíltan idegenellenesek, és míg az arányuk 2005 és 2010 között nagyjából 25-30 százalék körül mozgott, a múlt évre ez 40 százalékra ugrott. Az úgynevezett „mérlegelők” aránya 50 százalék, és csak 10 százalék az, aki azt mondja, hogy minden menedékkérőt be kell fogadni” – vázolta Simonovits Bori a magyar lakosság jelenlegi hozzáállását.

„A menekülteknek és menedékkérőknek nincs Magyaországon közösségi hálójuk, kapcsolatrendszerük, amelynek tagjai segíthetnék őket. Sok esetben egyedül érkeznek, ráadásul legtöbbször traumatizáltak az otthon, illetve útközben átéltek miatt. Arról nem beszélve, hogy jó részüket itthon a közelmúltig hosszú hónapokon át fogdában tartották, azaz még egy harmadik lelki trauma is érte őket. Mindezek után kellene önerejükből integrálódniuk és nyertes pozícióba kerülniük. Ez maga a lehetetlen küldetés” – igyekezett megvilágítani a menekültek és menedékkérők helyzetét Puskás Zsuzsanna, az UNHCR Közép-Európai Regionális Képviseletén belül működő magyar részleg integrációs főmunkatársa.

A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy az ellenérzések nagy része az információ hiányából, egymás meg nem ismeréséből fakad. A kongói születésű France Mutombót, az Afrikáért Alapítvány elnökét sosem érte semmiféle idegenellenes incidens, jóllehet 16 éve él Magyarországon. Ennek többek között az is az oka lehet, hogy ő nyitott a magyarok felé, és minden alkalmat igyekszik megragadni, hogy kapcsolatba kerüljön velük. Sok bevándorló szerinte elzárkózik a befogadó ország lakói elől, és saját szigetszerű közösségében él, ami csak fokozza a bizalmatlanságot. Az annak idején egyébiránt nem menekültként, hanem diákként Magyarországra érkezett France Mutombo más stratégiát követ: „Ha például néhány órát vonattal kell utaznom, azt látom, hogy az emberek ülnek szótlanul, magukba fordulva. Ilyenkor megszólítom őket, és a legtöbben szinte azonnal örömmel megnyílnak. Beszéljen valaki akármilyen tört magyarsággal, vagy akár tört angolsággal, a kapcsolatteremtés a kulcs az elfogadáshoz”.

A személyes tapasztalatokat a tudomány is alátámasztja. Ha valakinek vannak külföldiek az ismerősei között, legyenek azok arabok, kínaiak vagy akár afrikaiak, az a Tárki felmérései szerint nagyon nagy arányban növeli az elfogadásra való hajlandóságát.

A helyzet mégsem ennyire egyszerű. „A közös együttlétek, az ismerkedés, a különböző programok rendkívül sokat tudnak segíteni” – vallja Puskás Zsuzsanna is. A tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy még akik nyitottnak gondolják magukat, azok is előítéletessé válhatnak bizonyos élethelyzetekben. Abból a debreceni iskolából például, ahová a helyi menekülttáborbeli gyerekek járnak, vittek már el miattuk a szüleik magyar gyerekeket máshová. Akad azonban ellenpélda is: az a szintén debreceni óvoda, ahová a befogadás jegyében együtt járnak magyar, menekült, roma és fogyatékos kisgyerekek is, és mindez remekül működik. Elsősorban azért, mert az óvoda nagy gondot fordít arra, hogy a különböző szülők, családok találkozzanak és megismerjék egymást.

Aligha véletlen, hogy a közelmúltban alakult Piréz Gyerekműhely szintén a gyerekeknél kezdte az elfogadásra nevelést. A gyerekek ugyanis még nyitottak, ha elkezdődik a játék, számukra nem kérdés, hogy bevonódnak – tapasztalja Orosz Sára társalapító és kommunikációs vezető. A gyerekműhely a sosem létezett, csupán a közvéleménykutatók által kitalált, ám az utóbbi évek felmérései szerint a magyarok 60-70 százaléka által mégis elutasított piréz népről kapta a nevét. A hozzájuk érkezők körében nem tapasztalnak semmiféle ellenérzést az idegenekkel szemben. Persze őket jobbára azok keresik föl, „akiket már nem kell meggyőzni”. Több iskolát is megkerestek már, hogy hozzájuk is elvigyék a módszert, és együttműködjenek velük a gyerekek elfogadásra nevelésében. Sok helyen, ahol pedig nem egy kínai, vietnami vagy éppen arab diák is tanult, mégis falakba ütköztek. „Állították, hogy nincs szükségük efféle programokra, hiszen láthatjuk, együtt tanul náluk magyar és kínai vagy éppen vietnami gyerek, nincs itt semmi gond. Valóban nincs, az iskolában. De a hétvégén a születésnapi zsúrjára elvétve hív meg egy magyar gyerek egy kínait vagy vietnamit. Mindaddig, amíg ez így van, aligha lehet arról beszélni, hogy megszűnt minden előítélet és ellenérzés” – húzta alá Orosz Sára.

Simon Ernő, Budapest