Menekülteket segítő fiatal magyar önkéntesek életre szóló élményei

2012-12-05 BUDAPEST, 2012. december 5. (UNHCR) – Az Önkéntesek Nemzetközi Napján három fiatal önkéntes beszél arról, miért jelentkeztek, hogy menekülteket tanítsanak, és az így szerzett élményeik hogyan változtatták meg az életüket. Alig négy hónapja és hetente csupán egyszer korrepetálja Benafshát, egy 12 éves afgán kislányt Labát Diána, de máris szinte […]

2012-12-05

BUDAPEST, 2012. december 5. (UNHCR) – Az Önkéntesek Nemzetközi Napján három fiatal önkéntes beszél arról, miért jelentkeztek, hogy menekülteket tanítsanak, és az így szerzett élményeik hogyan változtatták meg az életüket.

Alig négy hónapja és hetente csupán egyszer korrepetálja Benafshát, egy 12 éves afgán kislányt Labát Diána, de máris szinte családtagnak számít. Vasárnap délutánonként tanulnak együtt, és egyszer sem engedik el a nélkül, hogy a családdal vacsorázna. Sőt, az elején figyelmességből kétféle étellel készültek a kedvéért: egy afgán fogással és egy európaival, hátha az előbbi nem ízlik neki. „Nagyon hamar kiderült azonban, hogy tökéletesen a szám íze szerint való az afgán konyha, a fűszerek és minden, így ma már csak afgán vacsorával várnak” – meséli nevetve Diána.

A Budapesti Corvinus Egyetemen másodéves nemzetközi szakos hallgató lány idén június 20-án a Menekültek Világnapján a UNHCR rendezvényén jelentkezett önkéntesnek. Ez után kapcsolatba került a Református Misszió Központ Menekültmissziójával. „Megfogott a ’Senki sem önszántából lesz menekült’ kampánymondat. Az önkénteseknek szóló felhívásban végigfutottam a lehetőségeken, és arra jutottam, hogy szállást vagy munkát én nem tudok adni, ami a bürokráciát illeti, abban magam sem igazodom ki, így maradt a tanítás” – idézi fel, hogyan született meg az elhatározás.

Ugyanakkor jelentkezett önkéntesnek Pintér Katinka is, aki a református Menekültmisszió révén azóta a 18 éves iraki Ritát tanítja angolra. A Pécsi Tudományegyetem végzős filozófia szakos hallgatója azonban már hozzávetőleg egy éve önkénteskedik a hajléktalanokat segítő Menhely Alapítványnál. „Rossz érzés volt felismerni, hogy Magyarországon mennyire erősen él az az alighanem még a szocializmusból itt maradt mentalitás, hogy mindenki mindent az államtól vár, de maga egy szalmaszálat keresztbe nem tesz” – magyarázza Katinka, mi ösztönözte arra, hogy önkéntes legyen.

Hasonlóan vélekedik Csomor Gábor is, aki az idén végzett politológia szakon a Közép-európai Egyetemen, és ugyancsak a Menekültek Világnapján jelentkezett az önkéntesek sorába. A református Menekültmisszió két húszéves afgán fiú tanítását bízta rá, akiknek az iskolai évfolyam vizsgákra segít felkészülni, azzal a céllal, hogy sikerüljön eljutniuk az érettségiig. Gábor munka mellett, csütörtök reggelenként tanítja a két fiatalembert, és úgy véli: „Igazán nem jelent megterhelést, heti egy órát mindenki rá tudna szánni”.

A két afgán fiatalember nem tudja, hosszú távon is Magyarországon akarnak-e maradni. Benafsha családja azonban mindent elkövet, hogy biztosítsa, a kislánynak soha ne legyen része olyasmiben, amit a szüleinek át kellett élniük Afganisztánban. A villanyszerelő végzettségű apának ugyan máig nincs állása, jóllehet öt éve érkeztek Magyarországra, ám amikor Labát Diána egyszer megkérdezte, hogyan érzi magát itt, szívbe markoló volt a válasza: „Itt nem kell azon aggódnom, hogy a lányom élve jön-e haza”.

Hogy pontosan mi is történt a családdal otthon, arról még sosem esett szó. Amikor e felé haladna a beszélgetés, egy ponton mindig fájdalmasan elhallgatnak, és Diána tapintatosan nem tesz föl kérdéseket. „Érzem, hogy olyan sebeket szakítanék fel, hogy ezt nem tehetem meg, és nem is tartozik rám” – mondja. Rita és családja viszont elmesélte Pintér Katinkának, miért hagyták maguk mögött a hazájukat. Szaddam Huszein halála után elharapództak a keresztényellenes incidensek. „Az akkor már bő három éve tartó bombázást szinte meg is szokták, de a keresztényüldözésnek közvetlenül ők lettek a célpontjai” – mondja Katinka. A templomukat kétszer is felrobbantották, több ismerősüket elrabolták, sokaknak pedig szemet vetettek a házára, és fenyegető levelet küldtek nekik, hogy vagy veszik a sátorfájukat vagy végeznek velük. A család ezt nem várta meg. Eladták a házukat, repülőre ültek, és meg sem álltak Budapestig. Ők a szerencsésebb menekültek közé tartoznak, hiszen a házuk árából tudtak venni egy saját lakást Budapesten. Viszont az otthon saját légkondicionáló vállalkozást üzemeltető apa itt hat év után is egy arab büfében szakács, az anya pedig hiába végzett el már egy sor tanfolyamot, nem tud elhelyezkedni.

Csomor Gábort mindig is vonzotta a multikulturalizmus, érdekelték a menekültek és más társadalmilag kirekesztett csoportok. Azért is jelentkezett önkéntesnek, hogy segítsen és mellette új tapasztalatokra tegyen szert. S reméli, a mostani időszak jó ajánlólevél lesz, amikor külföldi önkéntes munkára jelentkezik majd. Pintér Katinka szintén úgy érzi, hogy megtalálta a maga útját: „Hiszek abban, hogy az önkéntesség, az adakozás egy életre szól”. Ami pedig Labát Diánát illeti, alighanem ő is végérvényesen „megfertőződött”. Minden szavából érződik, milyen büszke a magyarból is (!) osztályelső afgán kislányra. „Benafshának már jeleztem, nem akarom kiengedni a karmaim közül. Olyan tehetséges. Azt akarom, hogy ezt a tehetségét kibontakoztassam, és egy jó gimnáziumba, majd pedig egy jó egyetemre mehessen.”

Simon Ernő, Budapest

Amennyiben további információt szeretne arról, hogyan segítheti önkéntesként a menekülteket, kérjük keresse fel a Segítek! weboldalt a Senki sem önszántából lesz menekült kampányoldalunkon.