Háború, gyász, menekülés – Egy szomáliai asszony igaz története

2011-10-04 Szomáliából származó gondozónő vigyáz napközben azokra a beteg gyerekekre egy budapesti gyerekkórházban, akikkel a szüleik nem tudnak bent maradni a kezelés idején. A 33 éves, szelíd mosolyú Oba nagy utat tett meg az elmúlt években a szomáliai polgárháború poklán, gyászon, menekülésen és magyarországi menekülttáborokon át a nagynevű budapesti gyermekklinikáig. […]

2011-10-04

Szomáliából származó gondozónő vigyáz napközben azokra a beteg gyerekekre egy budapesti gyerekkórházban, akikkel a szüleik nem tudnak bent maradni a kezelés idején. A 33 éves, szelíd mosolyú Oba nagy utat tett meg az elmúlt években a szomáliai polgárháború poklán, gyászon, menekülésen és magyarországi menekülttáborokon át a nagynevű budapesti gyermekklinikáig. Amikor öltözteti, eteti, pelenkázza a beteg kicsiket, saját lányára gondol, akit négy éve nem láthatott.

(Cikkünkben – saját kérésére – nem közöljük Oba valódi nevét, adatait és fotóját.)

– Nadifa, a kislányom most tizenegy éves. Őt nem tudtam magammal hozni, amikor 2007 őszén elmenekültem Szomáliából – kezdi a történetét Oba. – Abban az évben lebombázták a házunkat Mogadishuban. A férjemet és a két kisebbik gyermekünket maguk alá temették a romok. Mindannyian meghaltak – mondja, és a szeme könnybe lábad. – Nadifával el kellett mennünk Mogadishuból, ha életben akartunk maradni. Kerestem valakit, aki pénzért hajlandó volt rá, hogy autóval elvigyen minket a szüleimhez, vidékre.

Oba szülei a szomáliai fővárostól néhány száz kilométerre délre laknak egy kis faluban, ahová nem érnek el a polgárháborús harcok. – Béke van, de azon kívül nem sok minden – mondja Oba, aki Európába indulása előtt fél évet töltött ott a kislányával. Ugyanebben az időben szintén ide menekült a háború elől nyolc testvéréből öt, összesen három gyermekkel. – A szüleimnek négyszobás háza van, de annyian voltunk, hogy alig fértünk el – meséli. – Az iskolák nem működtek, a gyerekek egész nap otthon voltak velünk. A felnőttek közül csak az egyik bátyám tudott dolgozni egy helyi szállodában. Az ő fizetésén kívül abból a pénzből éltünk, amit a rokonok, ismerősök összeadtak, és amit időnként a Szaúd-Arábiában élő nővérem hazaküldött.

„Úgy éreztem, nekem is el kell indulnom”

A fiatal özvegyasszony egyre több mindenkitől hallott róla, hogy a polgárháború elől tízezrek próbálnak eljutni a környező országokba vagy Európába menedéket kérni. – Nyugtalan voltam – emlékezik -, úgy éreztem, nekem is el kell indulnom. Békét akartam, és azt, hogy találjak egy olyan országot, ahol nőként is kaphatok munkát, és biztonságban felnevelhetem az egyetlen megmaradt gyermekemet – indokolja, hogy miért vállalta az Európába vezető hosszú és nem veszélytelen utat.

Hosszas mérlegelés után Oba családja is elfogadta a döntését, és igyekeztek segíteni neki, hogy elhagyhassa Szomáliát. – Apukám egyik barátjától kaptam pénzt az útra – mondja. – A szüleimmel megbeszéltük, hogy Nadifát nem hozom magammal, hanem majd ők vigyáznak rá otthon. Nem tudtuk, hová sikerül majd eljutnom, és nem lesz-e veszélyes az utazás egy kicsi gyereknek. Az volt a tervem, hogy ha eljutok Európába és sikerül új életet kezdenem, kihozom őt Szomáliából – mondja, és felsóhajt. – Sejtelmem sem volt róla, hogy milyen nehéz lesz Európában, és hogy négy év elteltével még mindig külön leszünk…

Menekülés törött bokával Magyarországra

Oba útja Szomáliából Magyarországig több országon keresztül vezetett, és megszakításokkal másfél hónapig tartott. Miután értesült róla, hogy az orosz nagykövetség Mogadishuban a háború közepette is működik, felkereste őket és sikerült vízumot kapnia az orosz fővárosig, noha azt már induláskor tudta, hogy nem akar Oroszországban maradni.

– Először Dubajon keresztül, repülővel mentem Moszkvába – meséli -, majd onnan egy ott élő szomáli férfi közvetítésével, 500 dollárért sikerült autóval eljutnom Romániába. Az út három teljes napig tartott, két helyen álltunk meg aludni, de nem volt szabad kimenni a szállásról, így azt sem tudom, merre jártunk. A sofőrt sem ismertem, de rajtam kívül még afgánok és szomáliak is ültek az autóban – mondja. Romániában a sofőr átadta a csoportot egy helybeli férfinak, hogy fejenként újabb 400 dollárért továbbszállítsa őket nyugat felé. A szomáli fiatalasszonyt azonban súlyos baleset érte. – Mivel otthon Szomáliában mindig meleg van, egész évben szandálban járunk, így nem volt rendes téli cipőm, és elcsúsztam a jégen. Eltörött a bokám, és nem folytathattam az utat. A minket szállító román férfi sok pénzért orvoshoz vitt és fekvőgipszet kaptam – magyarázza Oba, miért kényszerült egy hónapot egy ismeretlen romániai városban egy üres lakásban lábadozással tölteni.

Amikor végre lábra tudott állni, újra érte jöttek, másokkal együtt autóba ültették, és elvitték a magyar zöldhatárig. – Éjszaka volt és nagyon hideg, amikor a román sofőr kirakott minket egy erdőben – mesél érkezése körülményeiről Oba. – Nagyon fáradtak és éhesek voltunk. Nekem akkor már, másfél hónappal az indulásom után teljesen mindegy volt, hogy hol vagyunk, végre meg akartam érkezni valahová, és menedéket akartam kérni.

Az elcsigázott menekülők az erdőből kibotorkáltak egy útra, és begyalogoltak egy városba, amelynek a nevére Oba nem emlékszik. – Leintettük az első arra jövő autót, és a sofőrjét kézzel-lábbal magyarázva megkértük, segítsen nekünk, menekültek vagyunk. A férfi mobiltelefonon felhívta a rendőrséget, és a külföldiek hamarosan egy határrendészeti kirendeltségen találták magukat, végre fűtött szobában. – A rendőrök adtak inni és valami ennivalót, és másnap korán reggelre hívtak egy szomáli tolmácsot, aki segített  felvenni az adatainkat és megfogalmazni a menedékjogi kérelmet. Sosem felejtem el, hogy mindenki milyen emberséges és segítőkész volt velünk – összegzi az első magyarországi éjszaka történéseit Oba. A fiatal szomáli nő másnap rögtön a Debreceni Menekülteket Befogadó Állomásra – vagy ahogy ő említi: menekülttáborba – került, ahol ellátták még mindig fájó lábát, egy többágyas szobában helyezték el, meleg ruhát és ételt kapott. Alig több mint egy hónappal később pedig, miután a menekültügyi hatóságtól megkapta a menekült státuszt, átirányították egy másik “táborba”, Bicskére, ahol más, státuszos menekültekkel együtt elkezdhetett magyarul tanulni és albérletet, munkát keresni.

Egy új élet kezdete

Arra a kérdésre, hogy mit volt a legnehezebb megszokni Magyarországon, Oba rögtön rávágja: a menekülttábort. Elmondja: mivel csak szomáli és arab nyelven beszélt, a legapróbb problémáját sem tudta egyedül elintézni. Nehéz volt a sokágyas szobában, idegenekkel együtt lakni, és nehezen szokott hozzá a számára ismeretlen hozzávalókból álló magyar ételekhez. Minél előbb ki akart költözni a táborból, így kapóra jött neki, amikor a Református Egyház Misszióközpontja egy magyar nyelvi képzéssel egybekötött szakmai tanfolyamot indított menekült nőknek. – Óvodai dajkának tanultunk, de volt az iskolában intenzív magyartanfolyam és számítógépes képzés is – magyarázza.

Tizenöten végezték el a tanfolyamot, de Oba tudomása szerint közülük csak hárman tudtak elhelyezkedni. – Nagyon nehéz Magyarországon állást találni. A magyar nyelvet megtanulni is nehéz, külföldiként, pláne afrikaiként albérletet találni pedig szinte lehetetlen – sommázza a tapasztalatait, majd hozzáteszi: neki óriási szerencséje volt, mert nem beszélt angolul, így rá volt kényszerítve, hogy megtanuljon magyarul. – Az is szerencse a szerencsétlenségben, hogy egyedül vagyok – vélekedik, – és így, gyerek nélkül könnyebben el tudtam helyezkedni.

– A Református Misszióközpont segített megtalálni ezt a kórházi állást. Itt minden napom jól telik, nagyon szeretek bejárni. Jóban vagyok minden kollégámmal, és a sok mosolygós kisbaba elfeledteti velem, hogy milyen egyedül vagyok – mondja Oba, aki naponta eteti, fürdeti, pelenkázza a rábízott kis betegeket. Élete egyik legboldogabb pillanataként emlékezik arra a napra, amikor megkapta az első fizetését: – Fantasztikus érzés volt! – mondja ragyogó mosollyal. – Arra gondoltam, hogy otthon, Szomáliában sosem dolgozhattam, itt viszont nem másoktól kapom segélyként a pénzt, hanem én kereshetem meg!

Obának már csak egyetlen célja van: kislányát, Nadifát elhozni Magyarországra. Abban reménykedik, hogy hamarosan sikerül megkapnia a magyar állampolgárságot, és magyar útlevéllel a zsebében hazautazhat, hogy elintézze kislánya papírjait, aki pillanatnyilag, útlevél nélkül nem tudja Szomáliát elhagyni.

A távolabbi jövővel kapcsolatban a fiatal, szorgalmas szomáli özvegyasszony így fogalmaz: – Magyarország lett a második hazám. Sok szomáli ismerősöm mondja, hogy el kellene mennem máshová, ahol több szomáli él, hátha találnék közülük egy férjet, akivel majd közösen nevelhetnénk Nadifát. De én mindenkinek azt mondom: – Nekem itt otthonom, munkám van, beszélem a nyelvet, én Magyarországot még egy férjjelölt kedvéért sem fogom elhagyni!

Andrea Szobolits

Forrás: www. life.hu