A kisvárosi polgármester, aki felelt az emberiesség hívására

Helmeczi László éppen a második polgármesteri ciklusa félidejénél járt Záhony élén, amikor egyszer csak egy nemzetközi humanitárius katasztrófa közepén találta magát.

A két együtt eltöltött óra alatt Helmeczi László, a korábban nem túl mozgalmas kelet-magyarországi Záhony polgármestere mintegy hatvan bejövő hívást kap. Csak egyet vesz fel közülük. „Bocsánat, a többi várhat, de ez az egy fontos” – mondja a város első embere.

A hívás egy hatvanas ukrán párral kapcsolatos, akik nemrég érkeztek a Herszon megyei Arhankelszkéből, és most egy húszágyas hálóteremben vannak elszállásolva a záhonyi ideiglenes menhelyen. Fogalmuk sincs, hogy hogyan tovább. „Március és július között a pincében éltek, de végül tűzvonalba kerültek, és egy eltévedt akna súlyosan megrongálta a házukat” – magyarázza a polgármester. – „Most kimerültek és elkeseredettek.”

DSC08610

DSC08626

DSC08686

A hívás viszont jó hírt hoz: az önkormányzat úgy tűnik, fel tud ajánlani egy elhagyatott házat a párnak, amely egy alapos takarítás után lakható lesz. A polgármesternek csak mozgásba kell hoznia a dolgokat.

2022. február 24-én Helmeczi László ugyanúgy kezdte a napját, ahogy mindig: átböngészte a híreket. Milliókhoz hasonlóan őt is sokkolták az Oroszország ukrajnai inváziójáról szóló híradások, de nem tudatosodott benne rögtön, hogy ennek hatására a munkája gyökeresen megváltozik majd. Természetesen nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja. Aznap este 6 órára Záhonyban már működött egy ideiglenes menhely, amely azokat szállásolta el, akik éjszakára a városban ragadtak. És miközben azóta több százezer menekült fordult meg a városban, a polgármester továbbra is hiába vár a lehetőségre, hogy végre alaposan kialudja magát.

“Délután egykor kiraktam egy posztot a város Facebook-oldalára, és este hatra a szállás készen állt arra, hogy fogadja az első menekülteket.”

Záhony az egyetlen határátkelő Ukrajna és Magyarország között, amelynek vasútállomása van. A város szocializmus-beli nyüzsgése – csak a MÁV több mint 8000 embert foglalkoztatott itt – mára a múlté. Ma a városka 4500 lakójának több mint a fele nyugdíjas, és alig akadnak iskoláskorúak. „Városunk lakosságának prioritásai egyszerűek és világosak voltak. Legyen csend az utcákon, és tartsuk rendben a temetőket” – mondja a polgármester.

Helmeczi László karrierjének első néhány évtizedében a MÁV informatikusaként dolgozott, majd a saját informatikai vállalkozását vitte. Leginkább azért szállt be a helyi politikába, hogy gyorsabb, olajozottabb döntésekkel segítse a város közösségét. Második polgármesteri ciklusának közepén éppen azon dolgozott, hogy a fiatalok számára is vonzóbbá tegye Záhonyt, és így új életet leheljen bele.

De sem a városvezetői tapasztalat, sem pedig a korábban a magánszektorban eltöltött évei nem készíthették fel arra, ami akkor várt rá, amikor Záhony hirtelen Európa leggyorsabban eszkalálódó menekültválságának egyik középpontjává vált.

DSC08631

DSC08674

DSC08680

DSC08741

Korábbi menedzserként Helmeczi a gyors és határozott döntések embere. Mivel egykori vasúti dolgozóként pontosan tudta, hogy a városba az ukrán határ túloldalán lévő Csapról este tízre fut be az utolsó vonat, de Budapest felé az első csak hajnali négykor indul tovább, nyilvánvaló volt a számára, hogy szükség lesz egy ideiglenes szállásra. „Február vége volt, és rendkívül hideg. Nem várhattuk el az emberektől, hogy a vasútállomáson töltsék az éjszakát. Délután egykor kiraktam egy posztot a város Facebook-oldalára, és este hatra a szállás készen állt arra, hogy fogadja az első menekülteket” – emlékszik vissza. Természetesen sokat segített, hogy az összes helyi civil szervezettel és egyesülettel jó kapcsolatokat ápolt. „Nem rajtam múlott. Ezt senki nem tudta volna egyedül megoldani” – teszi hozzá a polgármester.

“Akármi is az, addig próbálkozol, amíg nem találsz valamilyen megoldást. Ez az egyetlen, amit tehetsz.”

Nem sokkal az első menekültek után az adományok is özönleni kezdtek. Aztán az önkéntesek. Aztán a kormányzati szervek, a civil- és segélyszervezetek. Az egykor nyugodt kisváros élete teljesen felbolydult.

A humanitárius vészhelyzet közepén a polgármesternek és csapatának a legkülönbözőbb problémákkal kellett szembenézniük. Mihez kezd valaki, ha egy család 21 kutyával jelenik meg az ideiglenes éjszakai szálláson? Mi történik akkor, ha a családtagjaik kilenc magatehetetlen öregembert raknak fel a vonatra, akik úgy érkeznek Záhonyba, hogy fogalmuk sincs arról, hol vannak, vagy mi történik velük? „Nos, akármi is az, addig próbálkozol, amíg nem találsz valamilyen megoldást. Ez az egyetlen, amit tehetsz,” mondja Helmeczi László.

A polgármester sosem ambcionálta, hogy egy nemzetközi menekülthelyzet központi figurájává váljon, de ebben a helyzetben meg kellett felelnie a kihívásnak. Az önkormányzat csapata olajozottan működött, és elég jó kapcsolatrendszerrel rendelkezett ahhoz, hogy azonnal sebességet tudjon váltani. Ráadásul idővel a külső segítség is megérkezett a nemzetközi segélyszervezetektől. „Először annyira lekötöttek minket az előttünk álló problémák, hogy nem is gondoltunk bele, milyen mértékű emberi szenvedéssel van dolgunk. Csak néhány hét elteltével volt lehetőségünk arra, hogy leüljünk, és elkezdjünk beszélgetni az emberekkel, akiknek segítünk” – mondja a polgármester. Ekkor jött igazán szembe a valóság.

Vinda Géza és felesége, az Arhankelszkéből érkező pár története csak egy a sok ezerből. Családi gazdaságuk volt, kényelmesen éltek. Az egészből mindössze pár fotójuk maradt. „Mi voltunk az utolsók az utcánkból, akik maradtak” – mondja. – „A házunk az iskola mellett van, amit lebombáztak. Az egyik eltévedt akna áttörte a falat, és bejött a nappalinkba. De akkor döntöttük el, hogy mi is útra kelünk, amikor a szomszéd ház tetejét éppen akkor érte találta, amikor kijöttünk a pincéből, hogy megetessük az állatokat.” A pár a közeli folyó nádasán keresztül menekült. Néhányat utánuk lőttek ugyan, de a lövések szerencséjükre célt tévesztettek.

Amikor Géza meghallja a polgármestertől, hogy valószínűleg kiköltözhetnek a közösségi szállásról, láthatóan elérzékenyül. Aztán egy pillanat tört része alatt összeszedi magát. „Gyerünk, kitakarítjuk azt a házat! Nem azért vagyunk itt, hogy csak üldögéljünk és a lábunkat lógassuk!”