Közös erőfeszítés az ukrajnai menekültek segítése Magyarországon

 

Please, find the English language text here!

 

A menekült kismamák közösségre találnak a Dévai Fogadóban

Amikor egy sérülékeny és kiszolgáltatott helyzetben lévő embernek támogatásra van szüksége, mindig van hely a számára a Dévai Fogadóban, az UNHCR partnerszervezete, a Budapest-Józsefvárosi Evangélikus Egyházközség által fenntartott közösségi központban. „A célunk az, hogy átfogó segítséget nyújtsunk az újonnan érkezőknek, és hogy helyi közösségként az idegenek befogadásával tegyünk hitet a keresztény értékeink mellett” – fogalmaz Bolba Márta, a Dévai Fogadó és az egyházközség vezetője, evangélikus lelkész.

A központ egy kis budapesti mellékutcában egy egykori ortopédiai segédeszközöket készítő üzem épületében működik, és bő 5 000 regisztrált emberről gondoskodik, köztük 600 olyan rászorulóról, akinek pénzügyi és lakhatási támogatást is nyújt. Tizennégy főállású munkatárssal és tengernyi önkéntessel fogadják az újonnan érkezőket, akiknek túlnyomó többsége, ha nem is kizárólag mindenki, Ukrajnából érkezett menekült.

Amikor Ukrajnában 2022-ben kitört a háború, az egyházközség azzal szembesült, hogy megsokasodott feladatok túlnőttek a 8. kerületben lévő addigi fő segélyközpontja keretein, így megnyitották az új helyet, hogy válaszolni tudjanak a megnövekedett keresletre.

A Dévai Fogadó számos szolgáltatást és tevékenységi lehetőséget kínál a magyar és angol nyelvóráktól a művészetterápián át a kamaszoknak, kismamáknak vagy éppen az egy csésze teára és beszélgetésre vágyó idősebbeknek szervezett klubfoglalkozásokig. Ebédidőben ingyen meleg ételt is osztanak. Karácsony előtt pedig a Mikulás látogat el a központba a gyerekekhez.

Ahogy a háború egyre inkább elhúzódik, Bolba Márta azt tapasztalja, hogy egyre több a hozzájuk forduló traumatizált ember. „A háború a pszichét is rombolja. Látjuk a sérüléseket, amit okoz – ott cipelik őket az emberek a lelkükben. Ezért szervezünk olyan eseményeket, amelyek célja, hogy oldjuk az emberek erejét felemésztő lelkifájdalmat.

A Dévai Fogadó egyik ilyen lélekgyógyító projektje a hetente megrendezett kismamaklub.

Egy bekuckózós hangulatú barátságos szobában, amelynek a falaira körben végig mesejeleneteket festettek, egy csapat Ukrajnából érkezett anyuka osztja meg egymással a tapasztalatait arról, kinek milyen könnyű ágyba dugni a gyermekét. Mint kiderül, jónéhányuknak komoly kihívás az altatás.

„Mindannyian emberek vagyunk, nem robotok” – mondja Vita Larionova, a csoport vezetője, miközben az ölében egy játékbabát ringatva egy lehetséges módszert mutat arra, hogyan tudják az anyukák elcsitítani a gyermeküket.

Mindez a Dévai Fogadó kismamaklubjában történik, azaz abban a budapesti közösségi központban, amelyet az UNHCR támogatásával a Budapest-Józsefvárosi Evangélikus Gyülekezet tart fenn. Azok az anyukák, akiknek a gyermeke még túl kicsi ahhoz, hogy óvodába járjon, támogatást kaphatnak és jó társaságban lelhetnek itt, amíg a kicsik játszanak.

A jelen lévő húszegynéhány édesanya mindegyike ukrajnai menekült, miként a 44 esztendős Vita is, aki a férjével, Szergejjel az ukrán-orosz határ közelében található Szumi városából menekült Magyarországra 2023 júniusában.

„Otthon, Ukrajnában szülésznőként dolgoztam” – meséli Vita. – „Ide azért járok, hogy segítsem a kismamákat, hogyan gondoskodjanak a gyermekükről.”

Nyilvánvaló, hogy Vita pont ugyanúgy élvezi, hogy a csoport révén közösségben lehet, mint a körülötte beszélgető és a tapasztalataikat egymással megosztó anyukák.

 

 

„Mindig várom, hogy jöhessek ide” – mondja 30 éves Inna Szadovszka, a kétéves Artyom édesanyja, aki a kelet-ukrajnai Harkiv megyéből menekült Magyarországra

A 35 éves Liudmyla Mikaielian, miközben a két és fél éves kisfia, Szasa békésen játszik mellette a földön ülve, előveszi a telefonját. Romos épületek fotóit mutatja rajta a szülővárosából, Harkivból. Nem véletlenül, hiszen mint kiderül, építész a szakmája.

A 23 esztendős Alyona Komariszka és a nála egy évvel idősebb Veronika Dorofieieva a kismamaklubban lettek jóbarátnők. A lányaik, az egyaránt másféléves Laura és Kira, önfeledten szaladgálnak körbe-körbe. Kárpátaljai kisebbségi magyarként Alyona kétnyelvű, beszél magyarul és ukránul is, ami nagyban megkönnyíti az életét Budapesten, szemben Veronikával, aki csak ukránul tud. „Segítjük egymást” – mondja Alyona. – „Erről szól ez a klub.”

Inna Szadovszka minden héten jár Artyommal a Dévai Fogadó kismamaklubjába. „Sokkal jobb itt, mint egy hideg játszótéren vagy bezárva otthon a négy fal között” – mondja a fiatal anyuka.

Kétévesen Artyom még túl kicsi ahhoz, hogy óvodába járjon, így az anyukák csoportja afféle kapocs Inna számára a külvilághoz. „Minden alkalommal alig várjuk, hogy jöhessünk ide, hiszen én itt más anyukákkal találkozhatok, Artyom pedig közben játszhat a barátaival.”

Inna nyomban elmenekült Ukrajnából, amint 2022 februárjában elindult a teljes körű invázió. A városa, Lozova körül heves harcok dúltak. „Nagyon féltem. Folyamatosan robbanások hallatszottak” – emlékszik vissza. Artyomot már ott hordta a szíve alatt, így szállt fel egy evakuációs vonatra Magyarország felé, ahol a párja, a 33 éves Alexander akkor már egy ideje villanyszerelőként dolgozott.

Inna már Magyarországon hozta a világra a kisfiát. A család előbb egy hostelben lakott, később azonban úgy döntöttek, Alexander fizetéséből kibérelnek egy lakást.

Inna mára valamicskét megtanult magyarul, annyira mindenképpen, hogy elboldogul az üzletekben vásárlás közben. Ezzel együtt hiányzik neki az otthona, és azt tervezi, nyomban hazatér Ukrajnába, amint véget ér a háború.

„Otthon volt saját lakásunk, nekem volt állásom egy gyárban” – mondja Inna. – „Haza akarunk menni, talán még áll a házunk. Bíztunk benne, hogy a háború hamar véget ér, de szörnyű dolgokat láttunk, olyanokat, amiket sosem gondoltunk volna.”

A Dnyipropetrovszki körzetből érkezett Veronika Dorofieieva egyedül él Magyarországon a kislányával, Kirával. A számára igencsak komoly kihívás lenne elboldogulni a mindennapokban, ha nem kapna segítséget a Dévai Fogadóban és nem járhatna minden héten a kismamaklubba.

„Egyedül vagyok, így nem dolgozom, hiszen nem hagyhatom Kirát magára. Ez a közösségi központ hihetetlen sokat jelent nekünk” – mondja a fiatal kismama.

Veronika 2023 szeptemberében érkezett Magyarországra. „Dnyipropetrovszk Kyiv és Donetsk között fekszik. Azt éreztem, hogy a háború egyre közelebb ér hozzám” – emlékszik vissza.

„Kira négy és fél hónapos volt akkor. Magamra kötöttem egy kendőben, és hurcoltam át egész Ukrajnán, busszal, vonattal, mindenhogyan. A kisbabám, a babakocsi, egy hátizsák, bőven volt mit cipelnem.” Nem volt senki, aki seg0thette volna.

Veronika édesanyja otthon van Ukrajnában, önkéntesként segíti a fronton harcoló katonákat, a bátyja pedig bányász. Kira apukája nincs jelen az életükben.

Korábban Veronika a vendéglátásban dolgozott, illetve eladóként egy boltban, a mostani helyzetében azonban nem nagyon tud munkát vállalni, így pedig pénze igencsak szűkösen van. Hálás minden segítségért, amit a Dévai Fogadóban kap. „Persze, de nem csak az ingyen pelenkákról van szó. Legalább annyira arról is, hogy itt emberek között lehetek” – mondja Veronika.

*

Ukrán gyerekeknek szóló szombati iskola segít megőrizni a kultúrát és a nyelvet

A Budapesten élő ukrajnai menekült gyerekeknek a szombat az a nap a héten, amikor a saját nyelvükön tanulhatnak, amikor a hagyományaikkal ismerkedhetnek, és egy kicsit kikapcsolódhatnak a mindennapi iskolai követelmények rendszeréből.

Mintegy ötven 3 és 14 év között ukrán gyerek jár minden szombaton az Egység Ukrán Egyesület által működtetett iskolába, ahol 13 tanár tart nekik órákat az anyanyelvükön.

Az Egység már az előtt is létezett, mint az Magyarországon élő ukrán közösség egyik szervezete, hogy 2022 februárjában elindult Ukrajna teljeskörű inváziója. Ám ahogyan a harcok elől menekülők egyre nagyobb számban érkeztek, úgy bővült a szervezet villámsebesen – mondja a 37 esztendős Olesia Kuzo, az Egység iskolai programjának koordinátora. Ő még 2014-ben érkezett Magyarországra a ma már megszállt Luhanszkból, az után, hogy az Oroszország által támogatott szeparatisták átvették a hatalmat a kelet-ukrajnai megyében.

A menekültek között sok volt a tanár, mind eltökélt, hogy folytassák a tanítást, amint lehet. „Összefogtunk, és 2022-ben rövid időn belül megalapítottuk az ideiglenes iskoláinkat” – mondja Olesia. – „Volt néhány apró szobánk egy épületben a 8. kerületben, így indultunk. Az UNHCR a kezdetektől segített bennünket.”

Csakhogy a magyar törvények előírják a szülőknek, hogy magyar iskolákba járassák a gyerekeiket. Így ma már az ukránok már csak szombatonként folytatják a saját tanításukat, azt viszont egy a kezdetekhez képest sokkal tágasabb és kényelmesebb helyen, a Real School nevű nemzetközi magániskola által a hétvégéken a rendelkezésükre bocsátott tantermeiben.

A kisebb gyerekek óvodai foglalkozásokon vesznek részt, míg a nagyobbak az ukrán nyelv mellett angolul tanulnak, valamint matematikát, történelmet és földrajzot. A könyvtárukban mára több mint ezer ukrán nyelvű könyv áll a polcokon.

„Nincs meghatározott órarend, spontán alakul a tanítás” – magyarázza Olesia. – „Keverjük a komoly oktatást és a szórakozást, és van kézműveskedés és testnevelés is.”

A külföldön élő ukránoknak a legfontosabb, hogy életben tarthassák magukban a kultúrájukat, hiszen nem tudni, mikor térhetnek haza. „Őriznünk kell a hagyományainkat” – mondja Olesia. – „Például nekünk mások a karácsonyi és a húsvéti szokásaink, és ezeket az ünnepeket mindig együtt ünnepeljük.”

 

 

„Ha fáradt vagy, tanulj meg pihenni, nem feladni” – mondja egy Banksy-idézet a Real School tornatermének ajtaja fölött. Odabent a teremben Olekszandr Levkivszkiy járatja körbe a labdát egy csapat 7-10 éves gyerekkel.

A 38 éves Olekszandr Kyivből érkezett Magyarországra 2022 végén, ahol már várta a harcok februári kezdetekor elmenekült felesége és fia. Otthon cégvezetőként dolgozott, ám testnevelő tanári végzettsége is van. Ennek köszönhetően hamar talált magának munkát tornatárként Budapesten egy magyar állami iskolában, illetve a Egység szombaton működő ukrán iskolájában.

„Nem igazán beszélek magyarul, de a sportban a testbeszéddel mindent meg lehet oldani” – mondja Olekszandr.

Néhány nehezebb erőnléti gyakorlat következik az ukrán gyerekekkel, és Olekszandr nagyon gyengéden kiigazítja egy, a fekvőtámasszal küszködő kislány testtartását.

„Ezek a gyakorlatok erősítik a koordinációt, a rugalmasságot és a kitartását” – magyarázza. – „A kutatások azt mutatják, hogy azok a gyerekek, akiknek vannak testnevelés óráik, a szellemi képességek terén is jobban teljesítenek.”

Olekszandr jól tudja, hogy a gyerekek, akiknek a többsége az édesanyjával él, miközben az édesapjuk otthon van a háború dúlta Ukrajnában, mind súlyos traumákat hordoznak a lelkükben. „Van, aki hangosan kiabál vagy akár agresszív a többiekkel, mások pedig szoronganak és visszahúzódóak. A mozgás segít nekik, hogy megszabaduljanak a negatív érzelmeiktől, és valamelyes megnyugtatja őket.”

Olakszandr saját fia, a 9 éves Kyrylo is ott van a teremben. Vidám, mosolygós fiú, aki azt mondja, nincs baja azzal, hogy az édesapja a tanáruk. „Jó ez így” – mondja, majd hozzáteszi, hogy amikor felnő, futballista akar lenni.

Az óra játékkal fejeződik be. A gyerekek körbe állnak, mindannyian terpeszben. Az a gyerek, akinél a labda van, megpróbálja átdobni valamelyik társa lábai között. A többiek persze védekeznek, méghozzá többször is sikeresen, mígnem egy dobás átjut a „gólvonalon”. „Gól, gól” – kiabálja a „gólszerző”, és az összes gyerek hangosan nevetve ugrál örömében.

Egy másik óra egy másik tanárral: ukrán nyelvtanulás. Hiába beszélnek otthon ukránul a tanítványai, Alina Makszimenko tisztában van vele, hogy ha Magyarországon élő menekültként nem tanulnak meg ukránul írni és olvasni, fennáll a veszély, hogy nem fogják tökéletesen tudni az anyanyelvüket. Ez az, amiért a Dnipropetrovszki régióból érkezett 49 éves tanárnő minden szombaton ott van a budapesti ukrán iskolában.

Alina az ukrán kézen lévő Marganecből városából érkezett Magyarországra, ám a Dnipro folyó túlpartján a Zaporizzsja atomerőmű már orosz megszállási terület. „Biztosan el tudja képzelni, mekkora feszültséggel teli ott az élet” – mondja Alina. Ez elől menekülve érkezett 2022 márciusában Budapestre, követve a már korábban Magyarországra költözött lányát, Polinát.

Marganecben Alina ukrán nyelvet és irodalmat tanított kamaszoknak egy középiskolában. Budapesten szombatonként jóval fiatalabb gyerekek ülnek vele szemben az óráin. „Ez nagyon más, hiányoznak a kamaszok. De nagyon szeretem a kisebbeket is, és ők is ukránok, azt érzem, hogy fontos, hogy segítsek nekik.”

A 7 és 10 év közötti gyerekek különböző feladványokat oldanak meg, függően attól, ki milyen szinten tart. A nyolcéves Bogdan rendre átvált magyarra, merthogy a magyar iskolájában már remekül megtanulta a nyelvet. Közben a kilencéves Elina egy állatos témájú keresztrejtvénnyel bíbelődik. „Ukrán vagy magyar, nekem mindegy” – mondja a kislány, de azért csendben elismeri, hogy ukránul könnyebb egy kicsit.

Denisz 11 éves, és Zaporizzsjából érkezett. Az anyukájával él Budapesten, míg az édesapja otthon van a háborúban. A nyelvi fejtörők neki már-már túlságosan is könnyűek. Afféle poliglottként már beszél ukránul, oroszul, magyarul, angolul és egy kicsit kínaiul is. „Nem baj, akkor is nagyon szeretek ide járni a szombati iskolába” – mondja Denisz. – „Itt vannak a barátaim, és itt szuper dolog itt lenni.”

*

Mindenkit szívesen lát az ukrán menekültkórus a lelkes kezdőktől a profi énekesekig

Egy sötét december végi estén egy ukrán nyelvű karácsonyi ének hangja szűrődik ki a hidegbe a az UNHCR, az IOM és a Fővárosi Önkormányzat által közösen fenntartott Budapest Segít! Információs és Közösségi Központból, ahol az ukrán menekültekből álló Spivochi (Énekesek) nevű kórus gyakorol éppen.

„Itt alakultunk meg 2022 novemberében” – mondja a kórus vezetője, Tetyana Muromceva. – „A központ szeretett volna létrehozni egy kórust, hogy valami otthonos dologként összehozza az embereket, és kórusvezetőt kerestek.” A Kárpátaljáról még a háború előtt Magyarországra érkezett Tetyana pedig a tökéletes jelentkező volt. Egy iskolában énektanárnőként dolgozott. „Az éneklés a vallásom” – mondja átszellemülten. – „Amikor szomorúak vagyunk, éneklünk, és éneklünk akkor is, amikor vidámak vagyunk.”

A frissen érkezett menekültek közül sokan akartak csatlakozni, és nem voltak felvételi követelmények. Bárkit szívesen fogadtak, aki énekelni akart. Csakhogy a menekültek jöttek és mentek, azaz a tagság állandóan változott. Ma mintegy 22-24 féri és nő vesz részt rendszeresen a próbákon.

Eleinte néhányakat meglepett e repertoár, mert a kórus nem énekli azokat a dalokat, amelyek az egykori Szovjetunióban népszerűek voltak. Helyettük Tetyana inkább ősi ukrán dalokat kelt újra életre, köztük néhány olyat, amelyik egyenesen a kereszténység előtti időkből való. Az egyik legismertebb ukrán kolyadka, azaz karácsonyi ének a Scsedrik, amely dal a tavaszt köszönti, hiszen a régi időkben akkor kezdődött az új esztendő.

 

 

A Spivochi egik tagjai a 83 éves Lidya Gilyn, aki hosszú és igencsak kimerítő út végén érkezett meg Doneckből Magyarországra. “Én már nem is emlékszem, mi történt akkor” – mondja egy kézlegyintéssel, a tekintete azonban elárulja a benne kavargó érzelmeket.

Miután maga mögött hagyta az azóta orosz kézre került várost, Lidya előbb Kyivbe ment, és ott élt egy ideig. Budapestre végül 2023-ban érkezett meg a fiával, az 52 éves Viktorral.

Özvegyként és nyugdíjasként Lidya nyomban csatlakozott a Spivochi kórushoz, annak ellenére is, hogy nem volt zenei képzettsége, és korábban sosem énekelt.

„Doneckben állatorvosként dolgoztam” – meséli. – „Miután 1952-ben elvégeztem az egyetemet, állami gazdaságokban tehenek mellett dolgoztam.”

Hogy énekelt-e a teheneknek? „Nem én, ahhoz túl sok volt a dolgom” – mondja nevetve.

Most viszont altot énekel a kórusban. Olyannyira, hogy szinte elmaradhatatlan résztvevője a próbáknak. „A Spivochi az életemet jelenti. Azt érzem, hogy itt élek és barátok között vagyok” – mondja Lidya.

A szoprán hangú Kszeniia Yarova története nem is különbözhetne jobban Lidyáétól. A Kramatorszkból Magyarországra érkezett 27 éves Kszeniia nem véletlenül a Spivochi szólistája, különleges ajándék ő az amatőrökből álló kórus számára, hiszen otthon Ukrajnában ígéretes operaénekesnői karrier előtt állt.

„Négy operaházban énekeltem – Harkivban, Odesszában, Kyivben és Dnipróban” – mondja Kszeniia.

A Harkivi Nemzeti Egyetem elvégzése után sorra kapta a nagy szerepeket, így énekelte például Zerlinát Mozart Don Giovannijában, Micaelát Bizet Carmenjében, vagy Okszanát a XIX. századi ukrán zeneszerző, Szemen Hulak-Artemovszkiy első ukrán operaként ismert Zaporizzsjai kozák a Dunán túl című darabjában.

Amikor 2022 februárjában megindult a teljeskörű invázió, Kszeniia Odesszában dolgozott. „Otthon, Kelet-Ukrajnában félelmetes volt a helyzet. A szüleim utánam jöttek Kramatorszkból, és nálam laktak. Felfújható matracokon aludtunk a padlón.”

Később befutott egy szerződésajánlat, hogy énekeljen a dniprói operában. „Erre azonban már nem került sor. Addigra egymást érték az áramkimaradások.”

Így 2024 júniusában Kszeniia Budapestre utazott, Odesszában hagyva a szüleit.

„Az elején nagyon magam alatt voltam. Egyáltalán nem volt kedvem énekelni” – idézi fel. Majd jött a Spivochi.

„A népdalok nem a specialitásom, de az éneklés az éneklés. Ez a levegő, az energia és a lélek. Ez a közösség pedig végtelenül befogadó és baráti.”

Miközben a Budapest Segít! központban a próbára készül, Kszeniia egy gyönyörűen hímzett blúzba öltözik. „A nagymamám, Yevdokiya készítette nekem. Ő varrta az összes színházi jelmezemet” – mondja elérzékenyülve.

A kórus elkezd bemelegíteni. Kszeniia erőteljes szopránjától megtámogatva a hangjuk messze kihallatszik az utcára.

*

Három évtized tapasztalatával segíti az ukrajnai menekülteket a Menedék Egyesület

A Menedék Egyesület közel harminc éve segíti a menekültek és bevándorlók magyarországi beilleszkedését. Az elmúlt három évben pedig, 2022 óta még nagyobb sebességbe kapcsolva nyújt támogatást a háború sújtotta Ukrajnából menekülőknek, akik közül mintegy 40 ezren élnek menedékes státusban Magyarországon.

Az egyesület, amely az UNHCR partnere, szociális, oktatási és kulturális programokat kínál, bizonyos élethelyzetekben lévő menekültek esetében pedig összehozza az érintetteket más olyan szervezetekkel, amelyek célzottan tudnak nekik segíteni. „Híd vagyunk a magyar társadalom és az ide érkező külföldiek között” – mondja Pölhe Dóra integrációs szakértő.

A Menedék Egyesület még az 1990-es években az egykori Jugoszláviban zajló háborúk idején kezdte segíteni a menekülteket. „Később, a békésebb években, az EU-n kívülről Magyarországra érkezetteknek nyújtottunk támogatást” – mondja Pöhle Dóra. – „Az ukrajnai háború azonban rendkívüli helyzetet teremtett. Hirtelen nagyon nagy számban kezdtek jönni az emberek, így nekünk is létszámot kellett bővítenünk és további önkénteseket toboroznunk.”

Dóra, aki végzettsége szerint nyelvész és folyékonyan beszél oroszul, annak idején maga is önkéntes tolmácsként kezdte a Menedéknél, mígnem végül ez lett a munkahelye. Ma a menekültek legkülönbözőbb problémáit igyekszik segíteni orvosolni – legyen szó akár orvoshoz jutásról, akár lakáskeresésről –, és ha maga a Menedék nem tud megoldást találni, Dóra addig kutat, amíg meg nem találja azt, aki igen.

„Alighanem menekültek százainak segítettem már. Sokan felismernek az utcán, amikor meglátnak.”

Dóra számára is öröm, amikor egy-egy újonnan érkező egyre jobban kiigazodik a magyar viszonyok között és elkezd egyedül gondoskodni magáról. Úgy gondolja, ez a dolga, hogy segítsen nekik a saját lábukra állni.

 

 

A Zaporizzsjai régióból érkezett 32 éves Marina Beszkorovaina Pöhle Dóra egyik ügyfele. Őszintén hálás a Menedék Egyesületnek azért a számtalan segítségért, amit eddig kapott és kap továbbra is az új szemüvege megcsináltatásától a lakáskeresésén át a két kisgyermeke óvodai elhelyezéséig.

„A Menedék sosem utasít el” – mondja Marina, külön hangsúlyozva Pöhle Dóra munkáját, aki nem csupán segíti őt, de mára egyenesen barátnők lettek.

Marina egy, a zaporizzsjai atomerőműhöz tartozó város, Enerhodar melletti kis faluból érkezett, ahol annak idején egy helyzi szupermarketben dolgozott.

Amikor 2022 februárjában elkezdődtek a harcok, egy hajóval átkelt a Dnipro folyón Nikopolba, majd vonattal Lvivbe utazott, hogy végül megérkezzen Magyarországra. Vele utazott az akkor kétéves kisfia, Nikita és az akkor egyéves kislánya, Zlata, valamint az akkor 17, ma 20 éves húga, Alekszandra. A férje és a szülei otthon maradtak, és a terület ma már orosz megszállás alatt van.

„Nem vittem ennivalót, viszont rengeteg csomagom volt, és fogalmam sem volt, mi lesz most” – emlékszik vissza.

A Menedék nem tudott neki szállást biztosítani, de a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton keresztül sikerült egy lakást találniuk egy ház alagsorában – egy szoba, konyha és fürdőszoba – egy Budapest melletti településen. A családnak máig ez az otthona. „Megfelelő kis lakás, de persze nagyon hiányzik a saját otthonom Ukrajnában” – mondja Marina.

Marinának problémák vannak a látásával, így segítségre volt szüksége abban, hogy eljusson egy szemészetre és új szemüveget kapjon. Amikor ez a probléma megoldódott, sikerült munkát találnia takarítóként egy idősek otthonában. Időközben pedig a Menedék segített neki abban is, hogy beírassa a gyerekeit egy óvodába.

Mint Dóra megjegyzi, Marina mára kifejezetten önállóvá vált. „Ha elindítom a megfelelő irányban, már nagyon sok mindent el tud intézni magának egyedül.”

A Menedék Egyesületnél a gyerekek beilleszkedésének elősegítésével foglalkozó Lakatos Zsombor az, aki igyekszik megkönnyíteni menekült diákok útját a magyar iskolákba.

Amikor az ukrajnai menekültek az első időkben elkezdtek Magyarországra érkezni, saját ideiglenes iskolákat hoztak létre. Ez az időszak sokk volt mind a menekülteknek, mind a magyar iskoláknak, amelyek közül jó néhány cseppet sem volt felkészülve arra, hogy nagy számú külföldi gyereket fogadjon be a falai közé.

„Ez mindenkinek egy tanulási folyamat volt” – mondja a 41 éves, végzettsége szerint szociológus és drámapedagógus Lakatos Zsombor. – „Az ideiglenes iskolák viszont hosszú távon nem maradhattak. A gyerekeknek be kellett illeszkedniük, nekünk pedig hosszú távra szóló megoldásokat kellett találnunk nekik. A magyar iskolák belátták, hogy szembe kell nézniük a helyzettel, és elkezdtek extra osztályokat kialakítani.

Ma, három évvel az ukrajnai harcok kirobbanása után a helyzet minden érintett számára egyre könnyebbé válik. Zsombor abban segíti a szülőket, hogy megtalálják a gyermeküknek a megfelelő iskolát az otthonuk közelében.

„Miután egy gyerek elkezd járni egy iskolába, ott vagyunk, hogy támogassuk a beilleszkedését az első időszakban. Ha pedig valamelyiküknek orvosi igazolásra, hogy orvosi ellátásra van szüksége, abban is segítünk.”

A nyelv persze a legtöbbször probléma. Ha az ukrán szülők és a magyar tanárok is beszélnek angolul, a dolgokat könnyű gyorsan elintézni, viszont ha nem, a Menedék interkulturális közvetítői segítenek tolmácsolni.

Ami a gyerekeket illeti, ők gyorsabban megtanulják a nyelvet, mint a felnőttek, de nekik is szükségük van támogatásra. A Menedéknek van egy tanfolyama, ahol idősebb gyerekeket készítenek fel a középiskolai felvételi vizsgákra, és az egyesület önkéntesei a magyar házi feladatok megírásában is segítik a menekült gyerekeket.

*

A nyelvtanulás a kulcs a sikeres beilleszkedéshez és a jövendő magyarországi élethez

Egy átdolgozott hét végén egy sötét péntek este felnőtt diákok egy motivált kis csoportja birkózik a feladattal, hogyan kell ruhát vásárolni magyarul. Azok a menekültek, akik a Menedék Egyesület nyelvóráit látogatják, pontosan tudják, milyen fontos a nyelvtudás az integrációjukhoz, miként a tanáruk, Bak Mónika is tökéletesen tisztában van ezzel.

Bak Mónika magyar nyelv és irodalom, illetve magyar mint idegen nyelv tanár, és egy magyar-angol kéttannyelvű budapesti iskola igazgatója. Miután végez a munkahelyén, hetente kétszer a Menedéknél folytatódik a napja, ahol az újonnan érkezett külföldieknek segít elsajátítani a „hírhedten” nehéz magyar nyelvet.

„Valóban nehéz a nyelvtan és a számos szabálytalan nyelvi fordulat miatt. Ezzel együtt én igyekszem a praktikus témákra fókuszálni, és a résztvevőkön nincs rajtuk a nyomás, hogy vizsgát kell tenniük a tanulás végén. Megtehetjük, hogy elengedjük és jól érezzük magunkat.”

A tanárnő a mindennapi életből veszi a példáit. „Amikor itt élsz, mindenhol magyar szót hallasz magad körül – a villamoson magyarul mondják be a következő megállót vagy éppen a szupermarketben azt, hogy melyik pénztár nyit ki és zár be.” Büszke azokra a diákjaira, akiknek sikerül megtanulni magyarul annyira, hogy munkát találtak. „Sokan közülük magasan képzettek, és a saját szakmájukban szeretnének mielőbb dolgozni. Néhányan pedig abban reménykednek, hogy előbb-utóbb letehetik az állampolgársági vizsgát.”

Akármilyen úton indulnak is tovább, Bak Mónika minden diákjának azt szeretné, hogy teljes életet élhessen. „Azt szeretném, hogy boldogok legyenek Budapesten, és biztos vagyok benne, hogy ha beszélik a nyelvet, boldogabbak lesznek.”

 

 

Gbolahan Bada az egyike a rendszeres diákoknak a Menedék magyarnyelv-óráin. Szüksége van a nyelvtudásra, hogy folytathassa a tanulmányait és tovább tudjon lépni a céljai felé az életben.

A 32 éves nigériai férfi utolsóéves orvostanhallgató volt a keletukrajnai Harkiv egyetemén, amikor elkezdődtek a harcok. Ukrán menekültek millióival együtt ő is elmenekült, és 2022. február 28-án érkezett meg Magyarországra.

„Végül sikerült online befejeznem az egyetemet és lediplomáznom, de nem voltszakmai gyakorlatom. Minden a feje tetejére állt körülöttem, és nekem alkalmazkodnom kellett” – mondja Gbolahan Bada.

A Nyugati pályaudvaron szállt le a vonatról. „Az első magyar, akivel találkoztam, felajánlotta, hogy lakjak az otthonában” – emlékszik máig hálával vissza a férfia, akit Szávay Lászlónak hívtak. Gbolahan Bada ma egy hostelben lakik, amelyet a Jezsuita Menekültszolgálat tart fenn.

A Menedék Egyesület szociális munkásai segítettek neki munkavállalási engedélyt szerezni, és ma egy kórházban kisegítőként dolgozik. Ez azonban nem az az állás, amiről álmodott, és amiért tanult.

„Sebészeti eszközöket takarítok, műtőket és műtősruhákat” – mondja Gbolahan Bada. – „Minden vágyam, hogy mihamarabb visszatérhessek az orvosláshoz. Ez visz előre, hogy mihamarabb megtanuljam a magyar nyelvet.”

„Már eleget tudok ahhoz, hogy elboldoguljak egy üzletben és normális életet élhessek. Ami viszont a munkát illeti, az nehezebb, sok a szakkifejezés. A kollégáim szerint fejlődöm. Csak annyit mondhatok: én igyekszem.”

 

* Az UNHCR szívből köszöni a Koreai Köztársaság kormányának nagylelkű támogatását az Ukrajnából a háború által elűzött menekültek érdekében végzett munkánkhoz.

 

Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren