Egy önkéntes is tanul abból, ha a menekülteknek segít

2013-12-05 BUDAPEST, 2013. december 5. (UNHCR) – Komoly kihívás egy menekültnek a beilleszkedés az őt befogadó idegen országban. Az Önkéntesek Nemzetközi Napján bemutatunk két magyar fiatalt, aki ebben igyekszik nekik segíteni. „Iráni szőnyeg jó. Afgán szőnyeg nagyon jó” – válaszolta minden frissen szerzett magyartudását összeszedve az Afganisztánt tizenhét esztendeje hátrahagyó, […]

2013-12-05

BUDAPEST, 2013. december 5. (UNHCR) – Komoly kihívás egy menekültnek a beilleszkedés az őt befogadó idegen országban. Az Önkéntesek Nemzetközi Napján bemutatunk két magyar fiatalt, aki ebben igyekszik nekik segíteni.

„Iráni szőnyeg jó. Afgán szőnyeg nagyon jó” – válaszolta minden frissen szerzett magyartudását összeszedve az Afganisztánt tizenhét esztendeje hátrahagyó, és Magyarországra tizenhat évi iráni menekültlét után tavaly megérkező Fatana a minap Riszt Annamarinak. Majd egymásra nevettek. Az 55 esztendős, négygyermekes édesanya és az őt magyar nyelvre tanító, mindössze 21 éves diáklány között teljes az összhang és a bizalom.

Riszt Annamari harmadéves kínai szakos hallgató az ELTE bölcsészkarán. Alig néhány hónapja tért haza Kínából, azon belül is a muszlim vallású ujgur kisebbség lakta országrész „fővárosából”, Urumcsiból, ahol egy egyéves ösztöndíj keretében a helyi egyetemen kínai nyelvet tanult. Ám mielőtt felült volna a Magyarországra induló repülőre, előbb még körbeutazta Közép-Ázsiát Kazahsztántól Tádszsikisztánon át Türkmenisztánig, hogy végiglátogassa az egyetemi diáktársait. Ezalatt a régió messze földön híres szőnyegeiről is sokat megtudott…

Végül megérkezett Budapestre, ahol a hazatérés „kulturális sokkja” ráébresztette valamire. „Mindig azt hittem, hogy ha valakinek, akkor nekem biztosan nem lesz honvágyam. Ám nagyon is szenvedtem tőle, végig a kint töltött tizenhárom hónap alatt. Majd amikor hazajöttem, belém hasított a gondolat, hogy azoknak milyen rossz lehet, akik az életüket mentve rákényszerülnek, hogy elhagyják a hazájukat, ráadásul azt sem tudva, hazatérhetnek-e valaha” – idézi fel, mi ösztönözte arra, hogy menekülteken segítő önkéntesnek álljon. Innen pedig már egyenes út vezetett a Református Misszió Központ Menekültmissziójához és Fatanához.

Más utat járt be Füredi Virág, a Menedék Egyesület 38 éves önkéntese, aki április óta egy mauritániai menekültnek, a 2002 óta Magyarországon élő Foussenounak segít megtanulni írni és olvasni. Korábban egy építőipari cégnél dolgozott, amely sokáig dacolt a válsággal, két évvel ezelőtt azonban a csőd szélére került, és drasztikus leépítésbe fogott. Ekkor küldték el Füredi Virágot is. Ahogy fogalmaz, „azóta nincs klasszikus, reggel 9-től délután 5-ig munkahelye”, de cseppet sem bánja. Amint ugyanis kiadták az útját a munkahelyén, úgy döntött, enged egyik barátnője régóta tartó unszolásának, és önkéntesként csatlakozott a kórházakban fekvő beteg gyerekeket szórakoztatni és ezáltal a gyógyulásukat segíteni próbáló Gyermekvilág-Ágyszínház Alapítványhoz.

Az ottani munka azonban nem kötötte le minden energiáját. Ekkor jött egy másik barátnő, aki a Menedék Egyesületnél dolgozott, és rábeszélte, hogy tegyen egy próbát náluk is. Fölvették, és 2011 májusában elkezdte magyarra tanítani az óvodai beilleszkedés előtt álló 4 éves Alit, aki édesanyjával és három testvérével Afganisztánból menekült Magyarországra. Néhány hónap után kiderült, hogy Ali nővére, a 9 éves Zahra, bár már egészen jól beszélt magyarul, segítség nélkül nem boldogult az iskolában a második osztályos tananyaggal. Így a család mellett tervezett néhány hónapból végül kis híján két év lett. „Nagyon kedvesen befogadtak, ragaszkodtak hozzám, valamiféle biztonságot és stabilitást nyújtottam nekik” – emlékszik vissza Füredi Virág.

Foussenouval ez év árilisában kezdett el foglalkozni. A rendkívüli szegénységből és elnyomott sorból érkezett, mégis csupa mosoly 40 éves mauritániai férfi éveken át dolgozott egy négycsillagos budapesti szállodában konyhai kisegítőként, negyedik esztendeje pedig egy elegáns belvárosi étteremben teszi ugyanazt. Ennél azonban többre vágyik. Ám ahhoz, hogy följebb léphessen, le kellene tennie az állampolgársági vizsgát, s nem utolsósorban meg kell tanulnia írni és olvasni.

Szép kerek „o” betűk, cakkos „z” betűk vagy éppen íves „n” betűk kerekednek ki egymás után Foussenou ceruzája alól. Telnek a sorok a gyakorló füzetben. Minden jól megoldott feladat végén jön az elmaradhatatlan dicséret, s a kisportolt nagydarab férfi olyan hálás minden elismerésért, mint egy kisgyerek. Ha pedig egy olyan szóhoz érkeznek a füzetben, amelyet nem ismer, Füredi Virág azonnal vidámságtól csillogó szemmel és viccekkel tarkítva magyarázza, mit jelent a „lándzsa”, a „pocak” vagy éppen a „kompót”. Foussenou pedig, amint megért egy-egy szót, sugárzik az örömtől, hogy megint mennyi újat tanult. Az év elején még egyáltalán nem boldogult a betűkkel, ma pedig már ír és olvas.

„Végre tudok internetezni. Egy barátom már meg is ígérte, hogy megcsinálja a Facebook-profilomat” – mondja már az óra után a folyosón Foussenou. Majd súgva, hogy a távolodó Füredi Virág ne hallja, hozzáteszi: „Nagyon jó tanár! Nagyon jó tanár!”

A tanítás ráadásul korántsem egyirányú utca. Riszt Annamari például elmaradhatatlan résztvevője a csütörtökönkénti Perzsa Körnek a Menekültmissziónál, ahol iráni menekültek tanítják fárszi nyelvre a magyarokat. „Ők is nagyon lelkesek, hogy adhatnak nekünk valamit, nekem pedig külön segítség, hogy ezáltal egy kicsit könnyebb lehet a kommunikáció Fatanával” – mondja a diáklány.

Az önkéntesek sokat megtanulhatnak önmagukról is. „Tudom, hogy Foussenou milyen körülmények közül menekült el, és milyen élete volt. Mégis nap mint nap látom, milyen optimista és kitartó, mekkora lelkierő van benne. Mindezen keresztül magamat is új szemmel látom, a saját problémáim átértékelődnek” – jegyzi meg Füredi Virág. El is határozta, nem adja föl, amíg a férfit el nem juttatja a sikeres állampolgársági vizsgáig.

A két önkéntes úgy kezeli a munkáját, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Riszt Annamarinak cseppet sem megterhelő Fatanát magyarra tanítani. Sőt, jó érzés, hogy a szabad idejében, mint nevetve megjegyzi, nem sorozatokat néz a tévében vagy a körmét lakozza, hanem olyasmit csinál, amivel segít valakin, amivel változást hoz az életébe. Valahogy így van ezzel Füredi Virág is. Kamaszkorában a barátnőivel együtt úgy képzelte el az önkéntes munkát, mint valami romantikus dolgot a világ valamely távoli és elmaradott szegletében. Felnőtté válva azonban rájött, egyáltalán nem kell messzire utaznia azért, hogy másokon segíthessen.

Simon Ernő, Budapest