Igazolványra és új életre vágynak a menekült palesztinok

2009-09-03 Humenné (Homonna), Szlovákia, 2009. szeptember 3. – A múlt rémségei és a reményteljes jövő között egyensúlyozva próbál a 98 fős palesztin menekültcsoport beleilleszkedni a Kelet-Szlovákiában található humennéi tranzit menekültközpont életébe. Miután a szlovák kormány felajánlotta, hogy hat hónapra befogadja a csoportot, amíg áttelepítésük a végleges célországba megtörténik, az ENSZ […]

2009-09-03

Humenné (Homonna), Szlovákia, 2009. szeptember 3. – A múlt rémségei és a reményteljes jövő között egyensúlyozva próbál a 98 fős palesztin menekültcsoport beleilleszkedni a Kelet-Szlovákiában található humennéi tranzit menekültközpont életébe. Miután a szlovák kormány felajánlotta, hogy hat hónapra befogadja a csoportot, amíg áttelepítésük a végleges célországba megtörténik, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosága ki tudta őket emelni az iraki-szír határon lévő sivatagi Al Waleed tábor tarthatatlan körülményei közül.

A legfeltűnőbb változás rajtuk a mosolyuk – emelte ki Igor Cionbanu, az UNHCR jogásza, aki a palesztin csoporttal foglalkozik. „Nagyon feszültek voltak néhány napja, amikor megérkeztek, most pedig érdemes körülnézni.” És valóban, mosolyok ragyognak majdnem minden arcon, a játszadozó gyerekek önfeledt mosolyai, az állandóan szorgoskodó nők fejkendői alól kivillanó visszafogott, szégyenlős mosolyok, és széles, nyílt mosolyok a nyírfák árnyékában, csoportokban ülő férfiak arcán.

Meglepő módon, Yasernek* az összes jó dolog közül, amit a jövő tartogathat számára, egy személyi igazolvány lenne a legkedvesebb. A három gyermekes apa, a csoport egyik vezetője szívesen el is magyarázza: „Eddigi életem negyven éve alatt nem volt olyan igazolványom, amely utazhattam volna. Úgy érzem, ha végre lesz igazolványom, akkor válok valakivé.”

Évek a sivatagi táborban

Yaser, aki palesztinai menekültek gyermekeként született Bagdadban, Irakot tekintette hazájának. A háború után azonban az iraki lakosság egy része ellenségesen viszonyult palesztin szomszédaikhoz. Yaser felidézi, négy évvel ezelőtt hogyan kezdődtek az üldözések. „Gyilkoltak és embert raboltak, a nőket pedig megerőszakolták. A gyermekeket megverték az iskolában. Saját fiamat is elrabolták útban hazafelé az iskolából, csoda, hogy most itt lehet velünk. Nem volt más választásunk, el kellett menekülnünk.”

A palesztinok nem maradhattak Irakban, de ugyanakkor nem tették számukra lehetővé, hogy elhagyják az országot. Így a szír határ közelében a sivatagban, egy sátortáborban leltek menedéket. Most pedig Yaser családja büszkén mutatja a két napsütötte szobát, amelyet a tranzitközpont földszintjén bocsátottak rendelkezésükre, hogy a fiatalabb fiú könnyebben közlekedjen a tolószékével.

Yaser szerint a palesztinok most először érzik úgy, hogy a jövő nyitva áll számukra. „Csak azt szeretnénk, hogy egy biztonságos helyen élhessünk, dolgozhassunk és biztosíthassuk családunk szükségleteit. Nyugodtan leírhatja, hogy ez az, amit a családom szeretne, ez az, amire az egész csoport vágyik, és nem csak azok, akik itt vannak, hanem az Al Waleed táborban maradt másfél ezer sorstársunk is.” Az UNHCR több ország kormányával folytat tárgyalást a hátramaradottak áttelepítéséről.

Az érkezésüket követő egy hét alatt kialakult a normális életmenet Humennében és a palesztinok napi teendőiket végzik. Beköltözésük után szinte mindegyik család először hátramaradt rokonaikkal szeretett volna kapcsolatba lépni, hogy megossza velük a szlovákiai szerencsés megérkezésükről szóló jó híreket. Hamar rá kellett azonban jönniük, hogy sok minden, ami az átlagember számára természetes, a menekülteknek elérhetetlen, még ha rendelkeznek is a szükséges pénzel. Megfelelő személyi igazolvány vagy útlevél nélkül ugyanis Szlovákiában nem tudtak SIM-kártyát venni a mobiljukba. Peter Kresaknak, az UNHCR Szlovákiai irodája vezetőjének kemény munkájába került, hogy meggyőzze az egyik mobilszolgáltatót, engedélyezze a palesztinok számára kártyás előfizetés vásárlását.

Rengeteg más apró, de fontos dolgot kell még elintézni ahhoz, hogy a menekültek élete a körülményekhez képest rendezetten folyhasson. Könyveket kell beszerezni, hogy értelmesen tölthessék a Szlovákiában rájuk váró hosszú hónapokat. A Központ kapott is ígéretek arab és angol nyelvű könyvek adományozásáról, de amíg ezek megérkeznek, a könyvtár nagyon szegényes marad.

Élelmezés, egészségügyi ellátás, könyvek…

És persze nem csak könyvek hiányoznak. Meg kell szervezni a csoport tartózkodásának minden mozzanatát, mint például az egészségügyi ellátást, az élelmezést, a nyelvtanulást, a szabadidős foglalkozásokat és az eltávozási engedélyek rendszerét. Mindezek biztosítására a menekültek humennéi tartózkodásának ideje alatt az UNHCR, a szlovák hatóságok és a velük együttműködő más szervezetek és önkéntesek törekszenek.

Természetesen a fiatalok illeszkednek be legkönnyebben. A fiúk sportolnak a későnyári lágy napsütésben. A lányok inkább beszélgetnek az épület árnyékában. Khadidja* nővérével Ayshával* a jövő esélyeit mérlegeli. „Arról álmodom, hogy bejussak az egyetemre” – vallotta be a fiatalabb Khadidja. „Tudom, hogy nem lesz könnyű, és sokat kell majd dolgoznom, hogy megkeressem a szükséges pénzt, de nagyon érdekelnek a társadalomtudományok.” A nővére inkább rövidebb távra tervez. „Szeretnék valamilyen humanitárius szervezethez csatlakozni.”

Az elkövetkező hónapok alatt a csoport felkészül a végső áttelepülésre egy olyan biztonságos harmadik országba, amely kész számukra esélyt biztosítani életük folytatásához.

Az UNHCR számára megnyugtató, hogy ez a csoport közel áll a megpróbáltatásaik végéhez. Megnyugtató még akkor is, ha tudjuk, milyen sok menekült maradt az Al Waleed táborban és a világ számtalan más menekülttáborában, várva, hogy ők is esélyt kapjanak egy új, normális élet elkezdéséhez.

Tóth Zoltán / UNHCR Budapest

* A személyek védelmének érdekében a neveket megváltoztattuk.