Távolról sem fekete-fehér magyar film a beilleszkedésről és a befogadásról

Nemzetközi siker Az állampolgár, amely amatőr és profi színészek közreműködésével érzékenyen mutatja be a menekültek és a magyarok hétköznapjait.

A közgazdász végzettségű, ám jobb híján villamosvezetőként dolgozó Dr. Cake-Baly Marceloból a véletlen csinált filmszínészt – Az állampolgár című film erejéig. © UNHCR/Szandelszky Béla

BUDAPEST/MISKOLC – Élénk vita alakul ki a miskolci moziban, miután a teremben ülők megnézték Az állampolgár című filmet. Az alkotás egy, a magyar társadalomba beilleszkedni próbáló afrikai menekült erőfeszítéseit mutatja be, és már szerte a világon fesztiváldíjak sorát söpörte be.

„Azt hiszem, egy időre boldog volt, ahogyan ott üldögélt a Duna-parton” – mondja a főszereplőről a drámapedagógus Zoltán. „Nem a mi hibánk volt, hogy elhagyta az országot. Személyes okok miatt ment el” – fűzi tovább Éva, aki „civilben” angoltanár.

Egy másik hölgy, Eszter viszont azon a véleményen van, hogy a film igencsak sötét képet fest a magyar hatósági emberekről. Az állampolgársági vizsgán a vizsgáztatók szerinte a való élettől elrugaszkodott kérdések sorát tették fel az afrikai menekültnek, „a helyett, hogy megpróbálták volna integrálni őt”.

Az egyik női főszerepet, a menekült férfit az állampolgársági vizsgára felkészítő magyar tanárnőt Máhr Ágnes alakítja. Számára nagy élmény, hogy megvitathatja a filmet a miskolci mozi közönségével, rögtön az után, hogy megnézték azt.

„Igazi öröm” – mondja a színésznő –, „hogy a film kapcsán nem csupán annak cselekményéről vagy a benne szereplő karakterekről indul vita, hanem a menekültválság tágabb összefüggéseiről is.”

Az állampolgár ötlete még 2012-ben merült fel, azaz jóval az előtt, hogy 2015-ben menekültek százezrei utaztak volna át Magyarországon, ám a végén látnoki erejűnek bizonyult.

„Elnyertem egy ösztöndíjat Berlinben” – mondja a rendező, Vranik Roland. – „Kértek tőlem egy rendezői forgatókönyv ötletet. A következőket írtam benne: »Előbb vagy utóbb egy kritikus tömeg jelenik majd meg a határainknál, amire mind a társadalomnak, mind a politikusoknak reagálniuk kell«. Ijesztő, vajon csak úgy kapásból miért pont ezt a gondolatot vetettem papírra?”

Vranik Roland rendező filmje egy afrikai menekültről szól, aki, miközben igyekszik beilleszkedni a magyar társadalomba, hadakozik a bürokráciával, és olykor szembe találkozik a hétköznapi rasszizmussal. © UNHCR/Szandelszky Béla

 

A film, amely a hétköznapi apróságok szintjén mutatja be a menekültek és a helyeik által megélt helyzeteket, egyebek között Japánban az UNHCR szeptember 30-a és október 29-e között rendezett menekültfilm-fesztiválján is a közönség elé kerül. Mi több, ez év januári budapesti premierje óta Az állampolgár Kaliforniától Hollandiáig már eddig is fesztiváldíjak sorát gyűjtötte be.

A történet egy szupermarket biztonsági őréről, Wilson Ugabéről szól. Miközben a férfi az állampolgársági vizsgájára készül, egymásba szeretnek a tanárával, Marival, egy frusztrált és az életébe belefásult asszonnyal. Egy gyengéden átszellemült pillanatban a nő Bartók Béla zenéjét játssza neki a lemezjátszón, hogy „ne csak a Bartók Béla út jusson eszébe róla”. Válaszul a férfi megmutatja neki a nigériai zenész, Fela Kuti dalait. Nem sokkal később, a film egy másik jelentében pedig – Wilson sikeres állampolgársági vizsgája után – már egy afrikai klubban táncolnak.

Mari elhagyja a családját Wilsonért, csakhogy a férfi egy fedél alatt él egy másik menekülttel, egy Shirin nevű fiatal iráni nővel, akit védelmezni próbál. Shirin várandós, de nincsenek papírjai, így a lakásban szüli meg a gyermekét. (Wilson nem az édesapa, és nincs semmilyen intim kapcsolat sem közte és Shirin között.)

Egy ideig Mari, Wilson és Shirin együtt élnek ebben a mindenkit feszélyező furcsa hármasban, amelyben Mari egyszerre aggódik a kismamáért és gyerekért, illetve érez valami megmagyarázhatatlan féltékenységfélét. Ebben a történetben nincs nyertes, a film végére mindhárman vesztesekké válnak. Mari, miközben azt hiszi, ő csak segít, értesíti a hatóságokat. Shirint kitoloncolják. Mari és Wilson szakítanak, és Wilson, aki már a film elején megkapja, hogy „Miért nem ment tovább Nyugatra? Ott csak jobb, nem?”, elhagyja az országot. Ausztriába megy, ahol nem várja más, csupán egy alacsonyan fizetett állás.

„A film története nem fekete-fehér” – mondja Arghavan Shekari, aki Shirint alakítja. – „Meg tudom érteni Marit. Elhagyta a családját. Bizonyos értelemben ő is menekült.”

A Wilson szerepét játszó Cake-Baly Marcelo kevésbé megbocsátó Marival szemben. „Nem érti a két menekült között meglévő szolidaritást. Az ő kapcsolatuk összetett. Aki nincs ilyen helyzetben, nem értheti meg a részleteit és a törékenységét.”

Arghavan Shekari és Cake-Baly Marcelo amatőr színészek, míg a Marit alakító Máhr Ágnes profi színésznő, több mint száz színdarabbal és filmmel a háta mögött. Jelenleg a Miskolci Nemzeti Színház tagja.

A képzőművész és divattervező Arghavan Shekari Iránban született, majd Indiában tanult, ott találkozott egy magyar fiatalemberrel, a későbbi férjével. A sors játéka, hogy a magyar állampolgárságát pont a film forgatása idején kapta meg.

Az iráni Arghavan Shekari civilben divattervező. Egy menekült lányt játszik, aki a főszereplő otthonában hozza világra gyermekét, és ott próbál elrejtőzni a kiutasítás elől. © UNHCR/Szandelszky Béla

 

„Civilben” Cake-Baly Marcelo villamosvezető Budapesten. Még a szocializmus idején, a hetvenes években diákként jött Magyarországra Bissau-Guineából. Bár PhD fokozattal rendelkező közgazdász, nem sikerült karriert csinálnia, aminek a lehetőségétől, úgy érzi, a rasszizmus fosztotta meg. Mindezek után azért kezdett el jobb híján villamost vezetni, hogy valahogyan támogathassa a fiait az egyetemi tanulmányaik alatt. „Előfordul, hogy olykor élvezem a munkámat” – mondja szomorkás mosollyal az arcán.

Vranik Roland, a rendező egy belvárosi utcán szólította le őt, és ott ajánlott neki szerepet az akkor még csak tervezett filmjében. „Ott ült egy kávézóban, én pedig elmentem az orra előtt az utcán” – idézi fel Cake-Baly Marcelo. – „Egyszer csak ez a kapucnis, tornacipős fickó felugrott, és rohanni kezdett utánam. Azt mondta, hogy ő filmrendező, és hogy meglátta az arcomat, és hogy tökéletes lennék a filmjébe.” Elsőre kicsit megijedt, de aztán rögtön megérezte, hogy ez „nem átverés”.

Vranik Roland a következőképpen magyarázza, hogyan is történt mindez: „Nincs túl sok magyarul beszélő afrikai. El kellett őt kapnom. Egyszerűen tökéletes volt.”

Kívülállókkal dolgozni ezzel együtt cseppet sem volt egyszerű. „Az elején a két amatőr színész a legegyszerűbb dolgokat sem tudta a színészi játékról” – mondja Varnik Roland. – „Nagyon frusztráló volt, az egésznek leginkább olyan volt a hangulata, mint egy óvodai karácsonyi műsor. A végére azonban ráébredtek, hogy nincs más út, mint hogy önmagukat adják. Ez az, amit mindvégig akartam tőlük. Ez egyszerűnek hangzik, valójában ez a legnehezebb.”

A filmnek talán a kulcsjelenete – egyszerre engedve bepillantást meg azokba a nehézségekbe, amelyekkel a menekülteknek kell megküzdeniük, illetve a magyarok egyfajta büszke elszigeteltség érzésébe, amely a kívülállók számára „elsajátíthatatlan” nyelvükből fakad –, amikor Wilson az állampolgársági vizsgán a Szózatot szavalja:

 

„Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar.

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl

Nincsen számodra hely,

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.”

 

Majd jött az a mozzanat, amelyre válaszul a miskolci mozi nézőterén többen fölnevetettek, amikor a honfoglaló hét vezért felsorolva Wilson a filmben így szól: „895-ben telepedtünk le”.

A rendező és a színészei egyetértenek abban, hogy nincs semmi olyan rendkívüli vagy felfoghatatlan Magyarországban, amely megakadályozná abban, hogy egy megfelelő célország legyen a menekültek számára. Ott van például a hentes, aki a filmben összebarátkozik Wilsonnal – egy tipikus magyar figura.

„A hentes az igazi magyar” – mondja Máhr Ágnes. – „Nem törődik a gyűlöletbeszéddel vagy a TV-ben futó propagandával; egyszerűen csak iszik egy-egy jót a barátjával. A magyarok befogadóak és kedvesek az idegenekkel, pusztán megfélemlítették őket a hatóságok.”

„Nem szeretem azt a szót használni, hogy »egyszerű«, de az az igazság, hogy az egyszerű emberek a legnyitottabbak és legbarátságosabbak” – mondja Varnik Roland. – „A magyarok szerintem szuper vendégszeretők. Ez egy kicsi, tengerpart nélküli ország, senki nem jön csak úgy ide. Így az emberek annál boldogabbak, amikor valakik ide utaznak. Nem szabad elfelejteni, hogy a populista politikusok nem a magyar nép.”

Helen Womack