Kerek 12 hónapja tart az ukrajnai háború – a Harkiv melletti Ohtirkából érkezett Liubov arról mesél, milyen volt menekültként megélni az elmúlt évet neki és a kislányának
Liubov 2022. február 28-án menekült el a Harkiv közelében fekvő Ohtirkából a kislányával, Nataliával, akivel azóta Budapesten élnek. © UNHCR/Balla Zsolt
Liubov Szergienko tisztán emlékszik arra a napra, amikor a frissen kirobbant háború elől menekülve tavaly átlépte a magyar határt, karjában alig másfél éves kislányával, Nataliával.
Amikor pedig Budapest belvárosában egy hatalmas falfestményen meglátta egy menekült anya és a karjában vitt gyermekei képét, nyomban feltörtek a Harkiv melletti Ohtirkából való 42 éves Liubov emlékei. Ő is ott volt a közönség soraiban, amikor az UNHCR magyarországi irodája megrendelésére a Klauzál utcai házfalra varázsolt festményt tavaly júniusban a Menekültek Világnapján felavatták.
„Ez annyira szívszorító. Könnyek szöknek a szemembe. Saját magamra emlékeztet. Pont ugyanígy jöttünk át a határon, vele (Nataliával) a karjaimban” – mondta akkor az ENSZ menekültügyi szervezetének, majd könnyeit törölgetve elköszönt.
Liubov és a kislánya, Natalia tavaly június 20-án jelen voltak az UNHCR megrendelésére a Menekültek Világnapjára elkészült falfestmény felavatásán © UNHCR/Balla Zsolt
„A legfontosabb, hogy itt béke van és biztonság” – mondja Liubov a magyarországi életéről. © UNHCR/Balla Zsolt
Liubov egyedülálló anyukaként sokat sétál a kislányával Budapesten – itt éppen a Jókai téren használja ki egy két telefonhívásra az időt, amíg Natalia alszik egyet a babakocsiban. Az az egyik kedvenc helyük a Városliget. © UNHCR/Balla Zsolt
Liubov 2022. február 28-án hagyta el Ukrajnát. Most pedig, ahogy közeledett a háború kezdetének egyéves évfordulója, az UNHCR újra megkereste őt. Még mindig Budapesten él Nataliával, aki immár két és fél éves. Az UNHCR, az IOM és a Budapesti Önkormányzat által közösen működtetett Budapest Helps! Információs és Közösségi Központban ülünk le beszélgetni. Liubov ismeri a helyet, már járt itt korábban Nataliával egy gyerekfoglalkozáson.
A menekültlét nem könnyű, különösen akkor, ha az ember, miként Liubov is, kínzó honvággyal küzd. „Élünk” – sóhajtja válaszul a kérdésre, hogyan sikerült mára Nataliával berendezkedniük Budapesten.
A nyolcadik kerületben laknak egy egyszobás lakásban, a bérleti díj kifizetésben az UNHCR partnerszervezete, az Utcáról Lakásba Egyesület segít nekik. Liubov kap ugyan némi állami támogatást, ám abból az összegből igencsak nehéz lenne megélni, így az ingyenes élelmiszer-osztások nélkül nem tudná megoldani az életüket. Alkalmanként további segítség érkezik a különböző önkéntes és civil szervezetektől, például az ukránok által életre hívott Vámos Segélyszervezettől, amelytől Liubov és a kislánya is egy-egy télikabátot kaptak.
Liubov hálás minden támogatásért, ám a magyarországi élete köszönőviszonyban sincs azzal, ahogyan Ohtirkában élt. Otthon a saját házában lakott, és saját vállalkozása volt, egy gyermekruha üzlet. „A legfontosabb, hogy itt béke van és biztonság” – mondja a magyarországi életéről.
Az ukrajnai háború Európa lenagyobb és leggyorsabban növekvő menekültválságát hozta Európára a második világháború óta. Több mint nyolcmillió hazatérni nem tudó menekült szorul a befogadó országok közösségeinek támogatására, bő 30 ezren közülük Magyarországon.
Ahogy az idő megy előre, folytatódik a háború, és az életveszély által elűzve újabb és újabb tíz- és százezrek hagyják maguk mögött Ukrajnát, a menekülteknek, amilyen Liubov és Natalia is, hosszú távú támogatásra és szolidaritásra van szükségük. Számtalan szervezet, köztük az UNHCR és a partner szervezetei pedig egyre inkább arra fókuszálnak, hogy elősegítsék a menekültek minél teljesebb beilleszkedését a befogadó közösségekbe – mindaddig, amíg biztonságban haza nem térhetnek.
Liubov „főállású” édesanya, a kislánya mellett nem tud munkát vállalni. Viszont legalább nyelvórákra jár. Heti háromszor magyarul tanul a református egyház révén, kétszer pedig angolórája van az evangélikusokkal. „Már értek pár szót – a boltban már megtalálom például a borsot –, de megszólalni még nem nagyon tudok. A nyelvi akadályokat nem egyszerű leküzdeni” – mondja.
Liubov mindazonáltal igyekszik megőrizni a derűlátását. Vannak új magyar barátai, és még egy volt ukrajnai szomszédjával is összetalálkozott Budapesten. A kislányával gyakran sétálgatnak a Városligetben. „Szeretjük a hőlégballont és a Zenekertet” – sorolja lelkesen.
Liubov a kislányával egy ukrán színekkel megfestett budapesti graffiti szív előtt © UNHCR/Balla Zsolt
Liubovnak otthon, Ohtirkában saját gyermekruha üzlete volt, Budapesten ma csak járókelőként nézi a divatüzletek kirakatait © UNHCR/Balla Zsolt
Liubov és a kislánya, Natalia ma még csak ketten vannak ugyan, de az asszony reméli, hogy az idősebbik lánya, a 22 éves Angelika is utánuk jön hamarosan. © UNHCR/Balla Zsolt
Ezzel együtt újra és újra könnyel telik meg a szeme. Otthon, Ukrajnában egy sor barátja meghalt. Amikor megcsörren a telefonja, és otthonról hívják, mindig félve veszi fel, hogy megint rossz híreket hall majd.
Liubov idősebbik lánya, Angelika 22 éves, és idén fejezi be a tanulmányait kriminalisztika szakon, így bármikor behívhatják a fegyveres erőkhöz. Liubov első férje, akivel a barátság máig megmaradt, nemrég még a fronton szolgált, de megsebesült, és most kórházban fekszik. „Hiányoznak és aggódom értük” – mondja az asszony.
Két hónappal a háború kitörése előtt Liubovnak rossz előérzete támadt. „Bezártam az üzletemet” – emlékszik vissza. – „Tíz éven át volt az enyém. Annak idején a harkivi piacon vásároltam nagyban a gyerekruhát.”
Éppen időben lépett. A Szumi körzetben található Ohtirka az egyike volt Ukrajna azon területeinek, ahova 2022. február 24-én, azaz már az első nap reggelén hullottak számolatlanul az orosz rakéták. „A városközpontot lőtték. Az egész kerületünk lángokban állt” – idézi fel Liubov.
A szomszédjai hívták, hogy húzódjon le velük a viszonylagos védettséget nyújtó pincéjükbe, Liubov azonban inkább csomagolni kezdett. Egyetlen bőrönddel és egy babakocsival vágott neki az útnak. Az idősebbik lánya, Angelika úgy döntött, otthon marad, de autóval elvitte őket Ohtirkából az onnan egy órányira lévő Kotelva városkába.
„Ahogy kifelé haladtunk Ohtirkából, láttuk a rakétabecsapódásokat és a robbanásokat, láttunk sebesült embereket” – mondja Liubov. – „Olyan rémült és kétségbeesett voltam, hogy úgy éreztem, mintha a bombák egyenesen a kocsi alatt robbantak volna.”
Kotelvából Liubov Lengyelország felé vette az irányt, több mint 1000 kilométeres utazás állt előtte. Két napja volt úton, amikor felhívta Natalia édesapja, Jurij. Ő már egy ideje Budapesten élt és dolgozott, és azt ígérte, tud segíteni, ha Nataliával Magyarországra mennek.
„Így hát változtak a tervek” – magyarázza. – „Olyan sok minden történt alig néhány rövid nap alatt. Az út utolsó részét vonattal tettük meg Magyarország felé. Február 28-án este értünk a határra. Az egyik karomban Nataliával, a másik kezemben a bőrönddel léptem be Magyarországra. Valami különös kábultság lett úrrá rajtam. A lelkem egyik felét otthon hagytam Ukrajnában, és csak a másik fele jött velem ide, Magyarországra.”
Jurij segített nekik elkezdeni az életüket Budapesten. Liubov abban bízik, hogy Angelika is előbb-utóbb csatlakozhat hozzájuk. S hogy gondol-e arra, milyen lesz, amikor a béke beköszöntével visszafelé lépi át a határt Ukrajnába?
„Túl korai, hogy ezt elképzeljem” – válaszolja. – „Ott áramszünetek vannak, akár hat órán át sincs villany, nincs fűtés, nincs víz. A háború, sajnos, egy év elteltével továbbra is tart.”
Megosztás Facebookon Megosztás Twitteren
