A magyar határ az utolsó komoly akadály a háborús zónákból induló hosszú utazások során

2014-12-19 SZABADKA/SZEGED, 2014. december 19. (UNHCR) –Asadullah, a 23 éves afgán fiú széles mosolya megtévesztő, hiszen a körülményei aligha adnak okot a jókedvre. Egy elhagyatott régi téglagyárban dideregve várja Szerbiából átcsempésszék a csupán kőhajításnyira lévő határon Magyarországra, igazi úti célja, Ausztria kapujába. „Muszáj vidámnak lennünk” – mondja. – „Ha elkeseredek, […]

2014-12-19

SZABADKA/SZEGED, 2014. december 19. (UNHCR) –Asadullah, a 23 éves afgán fiú széles mosolya megtévesztő, hiszen a körülményei aligha adnak okot a jókedvre. Egy elhagyatott régi téglagyárban dideregve várja Szerbiából átcsempésszék a csupán kőhajításnyira lévő határon Magyarországra, igazi úti célja, Ausztria kapujába.

„Muszáj vidámnak lennünk” – mondja. – „Ha elkeseredek, nem tudok továbbmenni.”

Megpróbáltatásokkal teli út áll mögötte. Folyton az árnyékos helyeket keresve napokon és éjszakákon át gyalogolt, máskor lóháton haladt előre. Afganisztánból Iránon keresztül jutott el Törökországba, onnan Görögországba, majd Macedóniába, végül pedig Szerbiába, Szabadkára. Magyarország már kínzóan közel van.

Az útja során, mint állítja, egy határátkelésnél 20 embert lőttek le azok közül, akikkel együtt utazott. Egyszer őt is elfogták a hatóságok, kilenc hónapot töltött börtönben, de sosem vesztette el a reményt, hogy az embercsempészek, akik 4500 dollárért vállalták, hogy eljuttatják az úti céljához, végül elviszik Ausztriába.

Asadullah egyike annak a több százezer bevándorlónak és menedékkérőnek, aki az idén eddig Európába érkezett. Akár üldöztetés elől menekülnek, akár a jobb élet reményében indulnak útnak, a legtöbbjüknek nincs más választása, mint az embercsempész hálózatokra bízni magát. Aznap reggel, mondja Asadullah, egy csoport szíriai indult el a téglagyárból Magyarországra.

„Mivel nem áll rendelkezésre megfelelő törvényes és biztonságos lehetőség arra, hogy az emberek menedékhez és oltalomhoz jussanak, azt látjuk, hogy a menekültek és a menedékkérők csempészek segítségét veszik igénybe, és gyakran teszik kockára az életüket” – mondja Sumbul Rizvi, az UNHCR kevert migráció szakértője. – „A menekültek azért indulnak útnak, hogy megmentsék az életüket. Miközben az országok a határaikat védik, kötelességük biztosítani, hogy a menedékkérők hozzájussanak az őket megillető biztonsághoz és oltalomhoz.”

Hiába életveszélyes az út a Földközi-tengeren át, ahol az idén már ezrek vesztek a mélybe, az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről Európa felé nekiinduló menekültek és a bevándorlók is egyre nagyobb számban választják mégis ezt az útvonalat. November végén Ferenc pápa is felemelte a szavát ezeknek a bevándorlóknak az érdekében, mondván, „nem engedhetjük meg, hogy a Földközi-tenger egy hatalmas temetővé váljon”.

A számítástechnikai mérnök végzettségű Asadullah a feleségét és kilenchónapos kislányát hagyta hátra. A családjuk a földjét adta el, hogy összeszedjék a pénzt a csempészeknek, azok azonban csak akkor kapják meg a teljes összeget, amikor Asadullah előbb átjut a magyar „zöldhatáron”, majd eljut az úti céljához.

A zöldhatár nem más, mint a hivatalos határátkelőhelyek közötti erdős terület, amelyet a magyar hatóságok nappal videokamerákkal, éjszaka pedig hőérzékelő kamerákkal tartanak megfigyelés alatt. A határrendészet egyik illetékes azt mesélte, hogy nemrégen 37 migránst fogtak el egyetlen „dobozos” személyautóban. Egy környékbeli orvos azt mondta, rövid időn belül megfulladtak volna, ha a határőrök nem mentik meg őket.

Azokat, akik szabálysértő módon lépik át a határt, 24 órán keresztül a határrendészet fogdájában tartják. Mintegy 86 százalékuk kér menedékjogot, és őket átirányítják az ország különböző befogadó állomásaira. Magyarország azzal számol, hogy akár a 35 ezret is meghaladhatja az idén beadott menedékkérelmek száma, ami 1991, azaz a boszniai háború kirobbanásának éve óta nem látott nagyságrend. Azok száma azonban, akik megkapják a menekült státust, nagyon alacsony. (Akik nem kérnek menedékjogot, azok ellen vádat emelhetnek illegális határátlépés miatt, és kitoloncolhatják őket.)

Ali Alfarhat szíriai vállalkozó, aki a határrendészet szegedi fogdájában beszélgetve elmondja, hogy alig két hónappal korábban hagyta el a háború dúlta hazáját. Latakia, az ország fő földközi-tengeri kikötővárosa, ahol lakott, az Asszad-kormányzat ellenőrzése alatt áll, rá pedig folyamatosan nyomást gyakoroltak, hogy lépjen be a hadseregbe. „Sem egyik, sem a másik oldalhoz nem akarok csatlakozni” – magyarázza, miért nem adta be a derekát.

Ali sikeresen élt túl egy kis híján végzetes tengeri utazást. Elmondása szerint az embercsempészek léket ütöttek az apró hajójukon, és biztos benne, hogy többen is megfulladtak. Ha a hatóságok kitoloncolják Magyarországról, visszamegy Szabadkára, és újra megpróbálja. A magyar határrendészek jól ismerik ezt a rutint. Mint mesélik, a határátlépéskor elfogottak többségének az első szava általában az hogy „asylum”, azaz „menedék”.

Néhány embercsempész átveri az „ügyfeleit”, például kiteszi őket Bulgáriában, azt állítva, hogy már Berlinben vannak. Egyre több „ügyfélnek” van azonban GPS-szel felszerelt mobiltelefonja, és így egyre kevésbé lehet becsapni őket.

„A csempészek azt mondták nekünk, akármi történik, a mobilunktól meg ne váljunk” – idézi fel Asadullah a szabadkai téglagyár melletti mezőn beszélgetve. Neki és a barátainak a semmi közepén van is egy mobiltöltő-elosztójuk, amely garantálja, hogy nem maradnak le az utaztatóik egyetlen utasításáról sem.

Asadullah társai között van egy 15 éves afgán fiú, Aminullah is, aki öt hónapja van úton, mióta elhagyta az afganisztáni Helmand tartományt. Azt mondja, a tálibok azzal fenyegették őt és a bátyját, aki szintén vele utazik, hogy öngyilkos merénylőket csinálnak belőlük. Aminullah arról beszél, hogy ő Angliába szeretne eljutni.

Ahogyan a hideg téli napon a nap korán nyugovóra tér, Aminullah egy lepusztult raktárban fölmászik egy jókora téglákból rakott kisebb hegy tetejére, és megmutatja a fekvőhelyét, amit odafönt kiépített magának. A téglák igencsak kemény derékaljnak tűnnek az éjszakai alváshoz. „Mi nem alszunk” – javít ki Asadullah. – „Itt fönt a téglákon tüzet rakunk, és várjuk a csempészek hívását.”

Kitty McKinsey, Szabadka