Kockázatos szökés és hosszú utazás után egy menekült család biztonságra talál

2012-06-20 BUDAPEST, 2012. június 20. (UNHCR) – Reggel 6 óra lehetett, amikor Mohammad egy közeledő autó fényszóróit vette észre a távolban a vidéki országúton. Halálosan kimerült volt, miután mindenórás feleségével, Sitarával egész éjjel úton volt Szerbia felől Magyarországra, dacolva a januári hideggel és hóval. A jármű megállt mellette, és Mohammad […]

2012-06-20

BUDAPEST, 2012. június 20. (UNHCR) – Reggel 6 óra lehetett, amikor Mohammad egy közeledő autó fényszóróit vette észre a távolban a vidéki országúton. Halálosan kimerült volt, miután mindenórás feleségével, Sitarával egész éjjel úton volt Szerbia felől Magyarországra, dacolva a januári hideggel és hóval.

A jármű megállt mellette, és Mohammad csak ekkor látta, hogy egy rendőrautó.

“Elmondtam nekik, hogy a feleségem terhes, már érzi az összehúzódásokat, és kértem, hogy segítsenek” – idézi fel a történteket a ma Magyarországon élő 29 éves Sri Lanka-i menekült.

Az egyik rendőrtiszt, egy rendőrnő mentőt hívott, ami öt percen belül meg is érkezett, és Sitarát kórházba vitték. A rendőrnő vele tartott, de Mohammadot nem engedték, hogy elkísérje.

Őt előbb elvitték egy rendőrőrsre, hogy levegyék az ujjlenyomatait és elintézzék az egyéb formaságokat. Majd elszállították a debreceni menekültközpontba, bő 200 kilométer távolságra, ahol benyújtotta a menedékkérelmét és kapott egy egy évre szóló személyazonossági igazolványt.

Csak a következő nap utazhatott vissza a feleségéhez, Sitarához, és újszülött lányukhoz, Imanhoz.

A család odüsszeiája két hónappal korábban, 2010 novemberében vette kezdetét, amikor Mohammad és Sitara elhagyták Sri Lankát.

Mohammad problémái azonban még korábban, 2007-ben kezdődtek, amikor a Tamil Tigrisek elfogták – a szintén tamil – Mohammadot, és utasították, hogy vezessen el egy teherautót a fővárosba, Colombóba.

“Azt feleltem a fickónak, hogy nem akarok magamnak gondot, nem viszem el a teherautót. Azt felelte: ‘Ha nem viszed, innen nem mész el élve’. Élni akartam, ezért belementem. Elvittem a teherautót”, idézi fel Mohammad.

A sorsa ezzel megpecsételődött. Nem maradt más választása, mint elhagyni Sri Lankát, ahol a buddhista szingaléz többség és a muzulmán tamil kisebbség között immár bő két évtizede háború dúlt. Attól félt, hogy vagy a lázadók találják meg újra, vagy a kormányoldal tudja meg, mit tett, és börtönbe kerül vagy akár még rosszabb is várhat rá.

Kuvaitba szökött a feleségével.

A pár vízuma 2009-ben járt le, éppen akkor, amikor a háború véget ért Sri Lankán. Hazatértek, és Mohammad beállt egy barátja sea food exportőr cégéhez. “Volt munkám, ötévi házasság után végre gyermeket vártunk, tökéletesen boldog voltam”, mondja.

Mindez azonban nem tartott sokáig. Egy nap 2010 októberében Mohammad apósát elrabolták egy jelöletlen fehér furgonban. Néhány órával később jött egy másik furgon, és Mohammadot is elvitték. Bekötötték a szemét és elvitték egy lakásba, ahol kihallgatták. Három napig tartották fogva élelem és víz nélkül egy teljesen sötét szobában.

Amikor megbetegedett, elvitték egy kórházba, ahol a felesége és a bátyja vártak rá. Mint később megtudta, a bátyja lefizetett egy rendőrtisztet, aki végül lehetővé tette a szökését.

Mohammad úgy érezte, semmi garancia, hogy nem rabolják el vagy tartóztatják le újra, ezért úgy döntött, ismét elhagyja Sri Lankát. Miután nem mehetett haza, hogy magához vegye a saját papírjaikat, egy ügynök szerzett nekik két “kék színű útlevelet”, és a feleségével elrepültek Iránba. Sitara ekkor a terhessége hetedik hónapjában járt.

Iránból továbbcsempészték őket Törökországba, onnan pedig Görögországba. Ott megpróbáltak menedékjogot kérni, de az őrök még csak be sem engedték őket a túlzsúfolt bevándorlási hivatalba. Ezek után Mohammad úgy döntött, továbbmennek Magyarországra, ahol a felesége öccse akkor már három éve élt. Újra felhívta az ügynökét, aki egy teherautóban átvitette őket a határon Macedóniába, majd Szerbiába.

Végül eljutottak egy szerbiai menekülttáborhoz, de oda megint csak nem engedték be őket. A hely tele volt. Fedél nélkül maradtak éjszakára. 2011 januárja volt és esett a hó.

Az utcán találkoztak egy szomáliai menekülttel, és végül ő volt az, akitől segítséget kaptak. Foglalt nekik egy kis hotelszobát, és egy telefonkártyát is kaptak tőle. Mohammad felhívta az ügynököt, és a pár nemsokára ismét egy teherautóban találta magát, útban a magyar határ felé…

A család – Mohammad, Sitara, Iman és idén januárban született kisöccse, Zaid – a napokban költözött egy budapesti lakásba a bicskei menekültközpontból. 

Mohammadnak, akinek Sri Lankán saját mobiltelefon üzlete volt, már csak egyetlen gyakorlati problémát kell megoldania: munkát kell találnia Magyarországon. Nem lesz könnyű.

A többi gondjuk azonban sokkal nyomasztóbb ennél. “A feleségem édesapja máig börtönben van, és semmi hírünk felőle. A bátyám pedig, miután őt is letartóztatták, akárcsak én, elhagyta Sri Lankát. Nem tudom, hol van, mi történt vele. A családom egyik fele és én biztonságban vagyunk itt, de a szívem másik fele össze van törve.”

Simon Ernő, Budapest

Videóinterjú Mohamaddal: www.unhcr.hu/segitek