Tizenhét év után véget ért a boszniai ápoltak magyarországi Odüsszeiája

2009-10-20 Debrecen-Modriča (október 20.) – Tizenkilenc ideggyógyászati kezelésre szoruló páciens, akiket 1992-ben a háború miatt evakuáltak boszniai gyógyintézetükből, végre megérte magyarországi száműzetésének végét. Múlt héten utaztak vissza az őket befogadó északkelet-boszniai Modriča melletti kórházba. A nyolc nő és tizenegy férfi fáradt arca felragyogott, amikor autóbuszuk a sötét boszniai éjszakában megközelítette […]

2009-10-20

Debrecen-Modriča (október 20.) – Tizenkilenc ideggyógyászati kezelésre szoruló páciens, akiket 1992-ben a háború miatt evakuáltak boszniai gyógyintézetükből, végre megérte magyarországi száműzetésének végét. Múlt héten utaztak vissza az őket befogadó északkelet-boszniai Modriča melletti kórházba.

A nyolc nő és tizenegy férfi fáradt arca felragyogott, amikor autóbuszuk a sötét boszniai éjszakában megközelítette a Modriča melletti Jakeš Pszichiátriai Intézet épületegyüttesét. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. „Nézd, hazaértünk!” – kiáltotta valaki. Az autóbusz utasai, az Intézet volt páciensei tizenhét évig vártak erre a pillanatra.

A Bosznia és Hercegovinában dúló polgárháború tetőfokán, amint a front vonala megközelítette Modričát, a Jakeš Intézet egészségügyi személyzete mintegy száz ápoltat menekített Magyarországra. Amint az orvosok és az ápolók biztonságban tudták a betegeiket, siettek vissza, hogy a saját családjaikról is megpróbáljanak gondoskodni.

Az ezt követő tizenhét évben a magyar hatóságok viselték gondját a különös törődést igénylő menekülteknek. 1996-ig a nagyatádi menekülttáborban éltek, majd ennek bezárása után Debrecenben leltek ideiglenes otthonra.

Az ötvenes éveinek végét taposó Senad felnőttkorának felét Magyarországon élte le, de sohasem adta fel a reményt, hogy egy napon hazatérhet. Amikor Mario Nenadić, Bosznia és Hercegovina Emberjogi és Menekültügyi Minisztériumának államtitkára bejelentette a csoportnak, hogy másnap indulhatnak haza, Senad nem állta meg és kiáltozni kezdett: „Mindnyájan haza akarunk menni!” Társai, akik körülvették, bizonytalanul és óvatosan fogadták a másnapi indulásról szóló hírt, de még el sem ültek az államtitkár szavai a Debreceni Befogadó Állomás ambulancia épületének folyosóján, könnybe lábadtak az idős emberek szemei.

A többi ápolt már rég hazatért

Senad és társai a Magyarországon élő utolsó bosnyák menekültek voltak. A többiek már korábban hazatértek, például 2002-ben, amikor 40 személy csoportosan települt haza az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR), a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal és Bosznia és Hercegovina Emberjogi és Menekültügyi Minisztériumának szervezésében. Ápolásra szoruló személyek egyénileg is települtek vissza, olyanok, akiket rokonaik be tudtak fogadni és ápolni.

Senad és csoportja nem volt ilyen szerencsés. Annak ellenére, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága folyamatosan figyelemmel kísérte sorsukat és a boszniai hatóságok is határozottan támogatták hazatérésüket, mintegy nyolc évig elhúzódott az állampolgárságukkal kapcsolatos kérdések tisztázása, valamint az elhelyezésükhöz és gondozásukhoz szükséges feltételek megteremtése. Eközben kénytelenek voltak Debrecenben várakozni.

Az UNHCR mely Magyarországon és Bosznia és Hercegovinában is jelen van, mindent megtett a csoport hazatérésének felgyorsítása érdekében. Az ENSZ szarajevói munkatársai többször is meglátogatták a Jakeš Intézetet, hogy a helyszínen győződhessenek meg az előkészületek előrehaladásáról. Egy boszniai pszichiáter segítségével pedig Debrecenben felmérették a betegek állapotát, különös tekintettel az utazás várható fáradalmaira. Az UNHCR Budapesten székelő Közép-Európai Regionális Képviselete, amely tizenhét éven keresztül követte a menekültek sorsát, több alkalommal is ennek a különösen kiszolgáltatott csoportnak a segítségére sietett, például státusuk elbírálásánál, vagy a számukra fontos, bosnyák nyelvű TV csatorna foghatóságának biztosításánál.

Végül október 14-én, magas rangú vendégekkel, a Befogadó Állomás munkatársaival és az egészségügyi személyzettel körbefogva, a TV kamerák reflektoraitól és a vakuk villogásaitól elvakítva, Senad és társai eltölthették utolsó magyarországi estjüket.

Rövid beszédében Nikola Djukic nagykövet tájékoztatta az egybegyűlteket kormánya erőfeszítéseiről, amelyeket a csoport hazatérése érdekében tett. Végh Zsuzsanna, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) főigazgatója is méltatta a boszniai fél tevékenységét, melynek eredményeként két új, családi ház jellegű épület várta a hazatérőket. A betegek közben egyre lankadóbb figyelemmel kísérték az eseményeket, és gondolatban már kevés személyes holmijukat csomagolták a másnap korareggeli induláshoz.

A régi / új otthonban

Az autóbusz indulását az ápoltak érzelmes, melankolikus sevdah éneklésével üdvözölték. A „Bosznia, szülőföldünk, de távolra kerültünk…” hangjai azonban hamar elhaltak, az idős emberek gyorsan belefáradtak az utazásba. Egy Debrecen környéki rövid kirándulástól eltekintve, többségük egy évtizede nem ült autóbuszon. Hazautazásuk több mint tizenhárom órát tartott, amihez az ápoltak és a kísérőszemélyzet minden türelmére szükség volt. A betegek állapota miatt az utazást gyakran meg kellett szakítani, hogy a kísérők elláthassák szükségleteiket.

Dr. Biljana Zelinčević, a Jakeš Intézetet neuropszichiátere elkísérte pácienseit útjukon. A jövőjükkel kapcsolatban elmagyarázta, hogy a következő két hónapban az Intézetben maradnak a betegek. Ez az időszak lehetővé teszi, hogy felmérjék állapotukat és meghatározzák a legmegfelelőbb terápiát. Közben megpróbálják felkutatni az esetleges hozzátartozókat is.

Az ápoltak közül legtöbben egy kis segítséggel vagy felügyelettel képesek lesznek ellátni magukat – mondta a szakértő. „Azok számára, akiknek vannak olyan rokonaik, akik képesek és hajlandóak befogadni őket, a legjobb megoldás a családi életbe való visszailleszkedés, természetesen orvosi és pszichiátriai kezelés mellett. A többieknek pedig megpróbálunk otthonos életkörülményeket biztosítani intézetünkben.”

Kimerülten, de mégis boldogan, az ápoltak késő este végre megérkeztek a Jakeš Intézetbe. Fáradtak voltak, de türelmetlenül várták, hogy beköltözhessenek szobáikba.

Az igazgatói szobában egy szerény átadási ünnepség zajlott le. Garamvölgyi Ágnes, a BÁH Nemzetközi Együttműködési Főosztály vezetője és Safet Halilović, Bosznia és Hercegovina Emberjogi és Menekültügyi minisztere kézfogásukkal nyugtázták a hazatérés-projekt sikeres lezárását. Eközben Senad és társai berendezkedtek az új épületekben, melyek otthonukul fognak szolgálni. Van, akinek két hónapig és van, akinek élete végéig.

Tóth H. Zoltán, Budapest